1:0
A Wembley-ben még egy perc sem telt el, amikor Hidegkuti Nándor a hálóba zúdította az első magyar gólt, pedig idehaza még az sem volt egyértelmű, hogy egyáltalán megrendezik-e a mérkőzést.
Történt ugyanis, hogy a magyar szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv ’52 utolsó napjaiban az európai labdarúgónemzetek éves svájci értekezletén megegyezett az angolok főtitkárával, – a későbbi FIFA-elnök – Sir Stanley Roussal, hogy az Angol Labdarúgó Szövetség 90 éves fennállásának évfordulóján Londonban összecsap a két válogatott. A briteknek már rég fájt a foga a Helsinkiben győztes, a világot lenyűgöző friss olimpiai bajnok magyarokra, így mire Sebes hazaért, az angol hírügynökség szét is kürtölte a hírt, melyet nem fogadott kitörő örömmel a hazai pártvezetés, különösképp maga Rákosi Mátyás. Az akkoriban a „népünk bölcs vezére” jelzővel illetett politikus nekitámadt a kapitánynak, miszerint, „nem illik a kollektívába”, „sok ellene a panasz” és „önfejű”, majd megkérdezte: „Ki adott engedélyt az angolokkal való mérkőzésre? Mit fog csinálni, ha nem engedélyezem?”
A kapitány érvei meggyőzték, de – Sebes önéletrajzi könyvében leírt párbeszéd alapján – Rákosi búcsúzó „jó kívánságai” a hazai pályán kontinentális csapatokkal szemben még veretlen ellenféllel szembeni ütközetre – a kor szokásait figyelembe véve – igencsak fenyegetőnek tűnnek: „Remélem, a magyarok lesznek az elsők! Jó lesz vigyázni!”
Viszont létrejöhetett tehát „az évszázad mérkőzése”…
1:1
… amit nem mi utólag, hanem maguk az angolok láttak el ezzel a kitüntető címmel az összecsapás beharangozójaként (Match of the century). Mégiscsak a világranglista-vezető magyarok vártak a futball magukat mindig is felsőbbrendűnek tartó feltalálóira. Azonban látva a manapság lejátszott felkészülési mérkőzések fontosságát, kevésbé érthető, hogyan ruházhattak fel ekkora téttel egy barátságos találkozót.
Tudnunk kell, abban az időben jóval kevesebbszer mérettethették meg magukat a nemzeti csapatok, ezáltal minden válogatott meccsnek megvolt a maga rangja. Jól példázza mindezt, hogy 1951-ben a mieink mindössze három hivatalos találkozót vívtak. Ezért mondhatni, egyenértékűnek tekintették az összeset, amikor lehetőségük adódott pályára lépni.
2:1
A Rákosi szavaitól „angolkórban” szenvedő Sebes mindent a nagy meccs felkészülésének rendelt alá. Londonba utazott, hogy feltérképezze az Európa-válogatottal mérkőző háromoroszlánosokat. Megfigyelte, a szigetországi labdák nem pattantak olyan magasra, mint amit felénk használtak. Be is szerzett párat és azokkal folytatták az edzéseket itthon, valamint tíz nappal az angolok elleni találkozó előtt ezzel fogadtuk a svédeket is. A 2:2-re végződő mérkőzésen nem ment jól a játék a mieinknek, de Puskásék hiába kérlelték edzőjüket, hogy adja nekik vissza a jól megszokott játékszert.
Emellett Sebes centire pontosan lemérte a Wembley játékterét, és ennek pontos mására vonalaztatott fel egy budapesti tréningpályát, így a szokatlan méretek sem zavarhatták meg a magyar csapatot.
3:1
Az angolok konzervatív hozzáállását a futballhoz, mi sem jelzi jobban, mint hogy már az Aranycsapat mezszámozása is megzavarta a játékosaik fejét. Ugyanis a csatornán túl a középhátvéd, azaz a centerhalf 5-ösben játszott, mivel a labdarúgás történetének kezdetén még a középpályások (halfok) vonalában szerepelt, csak idővel, a sportág evolúciója közben szorult hátra a 2-es jobbhátvéd és a 3-as balhátvéd közé.
A magyarok azonban logikai sorrendben használták a számozást. A jobb oldali védő 2-esben, a középső 3-asban, a bal oldali 4-esben szerepelt. Ezért számukra teljesen furcsa volt a nálunk 5-ösben, a pálya centrumában remeklő Bozsik József irányító, előretörésekkel tarkított pozíciója.
4:1
Ha már a mezszámok ilyen zavart okoztak az angoloknak, képzelhetjük, mit érezhettek, mikor rájöttek, a mi a balszélsőnk (Czibor) nemcsak az oldalvonal mentén szaladgál föl és le, hanem befelé tör és széltében is bejátssza a pályát. Vagy arra, hogy a középcsatárunk ahelyett, hogy a kapu előtt várná a beadásokat, mélyen visszalépve a játék szervezésében vállal kulcsszerepet. A könyvből tanult futballistákat teljesen meglepte a magyarok alakzatépítő és -bontó játéka.
Ráadásul védekezésünk terén sem álltunk rosszul a reformokban. Zakariás rendre negyedik védőnek húzódott hátra Lóránt mellé. Ellenkező oldali szélsőinknek pedig vissza kellett zárni az angolok támadásvezetésénél, hogy a mögöttük játszó bekk befelé lépve biztosíthassa a labda felé tolódó társait. Ezzel a lépéssel Sebes a tradicionálisan széljátékra szakosodott britek fegyverét úgy kompenzálta, hogy a mi játékunk nem sérült, hisz’ – ismételten egy újítás – a két összekötőnk (Puskás és Kocsis) helyezkedhetett legközelebb az ellenfél kapujához.
Azért az igazsághoz hozzátartozik, a futballt nem mágnestáblán játsszák, világklasszisaink képessége tette teljessé az elképzeléseket.
4:2
Pedig az angol sajtó a svéd meccs tapasztalataiból kiindulva kijelentette: „nem kell félni a magyaroktól. A közönség bátran fogadhat az angol győzelemre.” A Daily Express tudósítója kiemelte ugyan labdarúgóink boszorkányos technikáját, de úgy gondolta, sok átadással épített támadásinkat könnyedén visszaverik majd.
5:2
Az Aranycsapat legendás felállása (Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor) is a londoni mérkőzéshez köthető, azonban ez a tizenegy egyetlenegy találkozót sem játszott végig. Négyszer állt össze kezdőként és kétszer meccs közbeni csere folytán. Először ’52 szeptemberében. Svájcban 2:0-s hátránynál Hidegkuti váltotta Palotást, és az itt látott 4:2-es fordítás győzte meg a szövetségi kapitányt a fentebb ecsetelt taktikai húzások helyességéről.
Mivel egyik sem volt tétmeccs (ugyanis azokon még nem lehetett cserélni), ha ez a kezdőcsapat is futott ki, rendre cserélt Sebes: háromszor Palotást, Londonban pedig a kapus Gellért küldte be.
6:2
Hét is lehetne az a hat, ha a holland Horn a 11. percben megadja Hidegkuti teljesen szabályos gólját. A játékvezető azonban – a felvételek alapján – teljesen érthetetlen módon érvénytelenítette a találatot, pedig Puskás átadásánál centerünk a tizenhatoson kívülről érkezett, miközben legalább két védő tartózkodott a büntetőterületen belül. De ez is belefért, annak ellenére, hogy az eset után nem sokkal kiegyenlítettek a házigazdák.
Azonban a bíró ezzel megfosztotta Hidegkutit, hogy négy gólt szerezzen egy válogatott meccsen. Így „mindössze” ez csak egyike lett a címeres mezben elért három mesterhármasának.
6:3
A angol játékosok úriember módjára, félrehúzódva várták, míg a közönség ovációja az öltözőbe kísérte a magyar labdarúgókat. De a következtetéseik, miért szenvedték el a vereséget, annak ellenére is tévesnek bizonyultak, hogy volt olyan szakíró, aki remélte, a látottak „a vakok szemét is képes lesz felnyitni.”
A haladó gondolkodás azonban Angliában gyanakvás tárgyává vált, csak kisebb változásokat idézett elő a futballjukban, és ahhoz is hosszú évek kellettek. A harmadik gólt szerző Alf Ramsey is – aki ’66-ban szövetségi kapitányként vezette világbajnoki címig az angolokat – azt emelte ki, a magyar gólok többségét hosszú átadások előzték meg. Hogy ezeknek a tért ölelő átadásoknak időzítése és miértje teljesen eltért a ködös Albionban használt felívelésektől, nem zavarta. Ahogy a fölényünket jól mutató 35:6-os kapura lövési arány sem…
Így történhetett meg, hogy az ’54 májusi budapesti visszavágóra mindössze néhány személycseréjükben bízva, az angolok egy hétre érkeztek és 7:1-el távoztak.
Anglia–Magyarország 3:6 (2:4)
London, Empire Stadium, Wembley, 105 000 néző. Vezette: Leo Horn (holland)
Anglia: Gil Merrick – Alf Ramsey, Harry Johnston, Bill Eckersley – Billy Wright, Jimmy Dickinson – Stanley Matthews, Ernie Taylor, Stan Mortensen, Jackie Sewell, George Robb. Szövetségi kapitány: Walter Winterbottom
Magyarország: Grosics Gyula (Gellér Sándor, 83.) – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József, Zakariás József – Budai László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Szövetségi kapitány: Sebes Gusztáv
Gólszerzők: Sewell (14.), Mortensen (38.), Ramsey (57. – 11-esből), ill. Hidegkuti (1., 22., 53.), Puskás (25., 29.), Bozsik (50.)