Hill: „Van egy pont, melyen túl a több festék már nem segít. Egyfajta örök győzelmet aratott Lewis felett."

Miért vonul vissza egy profi autóversenyző, aki pályafutása csúcsán tart? 1996 világbajnoka, Damon Hill a tavaly búcsúzó Nico Rosberg váratlan döntése kapcsán töprengett el a kérdésen, és írt hosszú elemzést az F1-es versenyzés lélektani hátteréről, a 2016-os bajnok hosszú és kimerítő utazásáról, rivalizálásáról Lewis Hamiltonnal, és arról, miért akasztotta szögre a sisakot. Alább Hill írása olvasható, ami a Drivetribe című internetes oldalon jelent meg.

Damon Hill (Fotó: XPB Images) Damon Hill (Fotó: XPB Images)



Egy versenyző több okból is feladhatja pályafutását. A halál, vagy egy súlyosabb sérülés rémképe csak néhány a nyilvánvalók közül. Mégis kifürkészhetetlennek tűnik, miért hagyja abba egy profi, amikor élete csúcspontján, pályafutása zenitjén tart és szerződésben áll az F1 legjobb csapatával. A 2016-os trendeket elnézve kisebb a súlya annak, hogy a Forma–1 világbajnoka öt nappal győzelme után visszavonul, legalábbis a geopolitikai változásokhoz és a hőn szeretett énekesek és előadók halálához képest. Talán számítanunk kellett volna rá? Bárhogy is volt, a téma többekhez hasonlóan engem is arra sarkallt, hogy írjak egy úgynevezett szakértői elemzést.

A pilóták általában azért vonulnak vissza, mert eléggé idiótán mutatnak versenyzői ülés nélkül a sisakjukat szorongatva. Látnod kell a jeleket, amikor már nem kapsz lehetőséget, vagy akkor, amikor nem maradt más, csak az, hogy a mezőny végén szenvedj a teljesen esélytelen tragacsokkal. És ha párszor megízlelted az édes, ragacsos pezsgőt a dobogó tetején, nem számít, mit szolgálnak fel a paddock másik oldalán, az már nem lesz annyira csábító. Tehát szégyenteljesen köszönsz el. Nem. Úgy kellene elmenned, hogy a közönség tapsol, és kicsit éhes maradt. Nagy erő kell ahhoz, hogy félretold a tányért, amikor még maradt rajta néhány ízletes falat. Nem azt kell tudni, mikor laktál jól, hanem azt, mikor jutottál el oda, hogy elég ételed van egy életre.

Tudom, egy olyan sráctól, aki 9 évet töltött azzal, hogy felmásszon az F1 létráján, és 32 éves koráig nem kapott komoly lehetőséget, kissé zavaros ezt hallani. De a pályafutásom többnyire zavaros és a megszokottól eltérő volt, szóval nem ez lesz az összehasonlítási alap. Ha megnézzük a nagyságokat, nem szokatlan, hogy valaki a 30-as évei elején hagyja abba. Sir Jackie Stewart 34 éves volt, amikor befejezte, Scheckter, Hunt, Häkkinen, Räikkonen, és Lauda is akkor állt le végleg, vagy egy kis időre, Hawthorn pedig 29 volt a visszavonulásakor – akkor is, ha az ő esetében szó lehetett egészségügyi problémákról is. A profi pályafutásnak ára van. Nemcsak arról a fényűző életről szól, amiről a magazinok írnak nekünk, és nem arról, hogy valaki az autókázás után bemegy a boxba egy délutáni szundira. Ezen a ponton a saját tapasztalataimra fogok hivatkozni.

Michael Schumacher és Damon Hill a 2010-es Bahreini Nagydíj előtt (Fotó: xpbimages.com) Michael Schumacher és Damon Hill a 2010-es Bahreini Nagydíj előtt (Fotó: xpbimages.com)



Tudom, hogy a TV-ből nézve olyan, mintha bárki meg tudná csinálni, de egy F1-es autó vezetéséhez hihetetlen mennyiségű elkötelezettségre, koncentrációra és felkészültségre van szükség. Főleg manapság, amikor az autók olyanok, mint egy elektromos Rubik-kocka. A kormány már nem csak arra van, hogy irányítsák vele az autót. Mondhatni, ezzel vezérled az autó teljesítményét. A srácoknak rengeteg ellenőrzést kell végrehajtaniuk, és olyan dolgokat, amiket a legtöbb ember elképzelni sem akar, ráadásul meg is kell jegyezniük, mit hova állítottak. Elmúltak már azok az idők, hogy beülsz az autóba, bekötöd magad és felidézed melyik csapatnak versenyzel a hétvégén. Elmúltak és soha többé nem jönnek vissza. Mentálisan és fizikailag is komoly munka ez. Rengeteg számítást kell végezned komoly nyomás alatt, miközben kimerülsz és dehidratálódsz. A hétvége egy érzelmi massza, és akkor ott van a jet lag is. Ha ez nem elég, folyamatosan emlékeztetned kell magad, hogy ne hibázz, és ne ütközz mással. Oké, egyben szórakoztató is. De miután több ezer kört teljesítettél valamelyik fájdalmas pályán, már nem lesz annyira szórakoztató – ha hiszed, ha nem.

És akkor ott van a PR-tevékenység is. Hallom, mit mondotok! Nos, valóban nem ez a munka legnehezebb része, de miután tízezredik alkalommal is felteszik ugyanazt a kérdést öt különböző nyelven (Nicónak igen sok anyanyelve van), egy kissé fárasztóvá tud válni. Itt most rengeteg kötelezettségről beszélünk a szezon során, és a szezonon kívül. Nem csoda, hogy Lewis például a szerződésében rögzít egy bizonyos határt. Előnyt szerezhetsz azzal, hogy csökkented kicsit a munkaterhelést. Egy évized után a versenyzők láthatóan elkezdenek hervadozni az interjúk során. Jenson Button majdnem kirohant a paddockból Abu-Dzabiban. És ez a futam előtt történt!

A legracionálisabb oka annak, hogy az ember a csúcson hagyja abba talán az, hogy így ott is marad. Örökre. Ha 1996-ben befejezem, miután megszereztem a bajnoki címet, az enyém lett volna minden idők egyik legjobb győzelmi átlaga: 66 futam, 21 siker. De nem így tettem. Nem fontos. Azt hittem, a megfelelő autóban szerezhetek még egy bajnoki címet. Annyit kellett volna tennem, hogy legyőzöm Mika Häikkinent az ő saját csapatában, a McLarenben. Kételkedtem, és rácsaptam a telefont Ron Dennisre. Hát igen. Ez már történelem. De Nico? Csak annyit kellett volna tennie, hogy újra legyőzi Lewist. És itt az egyik legkomolyabb oka annak, hogy egy versenyző abbahagyja. Kidolgozza a lelkét is, hogy nyerjen, aztán kezdhet az egészet elölről. Emlékeznek Sir Steve Redgrave-re (brit evezős, aki 1984 és 2000 között öt olimpiai aranyat nyert)?

Nico Rosberg (Fotó:  Batchelor / XPB Images) Nico Rosberg (Fotó: Batchelor / XPB Images)



Emlékszem egy teniszmeccsre. Roger Federer épp ismét bejutott a döntőbe. Ott Andy Murray (most már Sir Andy Murray – gratulálok!) ellen kellett játszania. Miután Roger nyilvánosan kivégezte az ellenfelét az elődöntőben, megkérdezték tőle, hogy érzi magát most, hogy ismét Andy-vel kell összecsapnia. Megértően nyilatkozott, azt mondta, Andy nincs könnyű helyzetben, mert vele kell játszania. Hatalmas taps és nevetés következett. Andy aztán ismét kikapott a döntőben.

Nem egyszerű legyőzni egy olyan srácot, mint Lewis. Egyike a leggyorsabbaknak és ijesztően versenyképes. Tudom, hogy Stevenage-ből származik, de akár egy Sao Pauló-i favelából is jöhetett volna. Ő egy utcai harcos. Minden játéktudását beveti, hogy feljusson a csúcsra. Alapvetően úgy gondolja, ő a legjobb és ezen semmi sem változtat. A Mercedes Nico otthona volt, mielőtt Lewis megérkezett. Kicsit olyan volt ez a páros, mint egy tündérmese. Gokartosként volt egy közös álmuk: világbajnokok akartak lenni! Aranyos. Szép. De már felnőttek. Lewis elérte, hogy a csapat úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. Nico udvariasan félreállt, és figyelte, hogyan fogadják el a vezetők a sztár igényeit. Elvégre gyorsabb volt, és már világbajnok. Néha azonban voltak rossz napjai, Nico pedig gondoskodott arról, hogy készen álljon ezekben a pillanatokban. Nagyon keményen dolgozott, és mindent megtett, hogy a betolakodó ne készítse ki teljesen.

A legtöbbször Lewisé volt a szajré, Nico pedig a háttérbe szorult. Lewis furcsa megjegyzései sem könnyítették meg a dolgát, melyek akár rossz fényt is vethettek rá. Nico aligha hibáztatható azért, hogy jómódú családban nőtt fel Monacóban. Lewis mégis bevetette ezeket az apró pszichológiai trükköket. Ilyen volt a sapkadobálós incidens is Austinban, miután Lewis megszerezte a harmadik bajnoki címét, miközben Nico továbbra is nullánál tartott. Sokatmondó, hogy Nico visszadobta a második helyezettnek járó sapkát. Mintha azt mondta volna: nem! Engem nem lehet legyőzni! Valami felhúzta, és valami azt mondta neki, ne adja fel. Még ne.

Lewis Hamilton és Nico Rosberg a 2015-ös austini futam után (Fotó: xpbimages.com) Lewis Hamilton és Nico Rosberg a 2015-ös austini futam után (Fotó: xpbimages.com)



Ott, abban a pillanatban feladhatta volna. Legyőzöttként távozhatott volna, hogy Ibizán nyalogassa a sebeit a feleségével és a kislányával. De nem tette. Dönthetett volna úgy, hogy jó második számú lesz Lewis mellett. Elvégre ez sem a világ vége. Rengeteg pénzt kereshetett volna, és élheti a maga kényelmes életét. De nem tette. Talán egy kicsit váratlanul, Lewis visszavett miután megszerezte a bajnoki címet még a 2015-ös szezon vége előtt. Ez lehetőséget teremtett Nicónak arra, hogy behúzzon három lenyűgöző győzelmet és hat rajtelsőséget. 2016-ban aztán továbbvitte a lendületet és hétfutamosra nyújtotta a győzelmi sorozatát.

Való igaz, Lewisnak balszerencséje volt a technikával, és ez egyúttal elhozta a Nico-Lewis barátság meséjének a végét is. Lewisban felmerült a kérdés, miért cserélte ki a Mercedes a szerelőket? Miért adták oda az ő hű embereit Nicónak? Mi ez az egész? A gyanakvás magvait elültették és szépen csírázni is kezdtek. Talán egy nap majd megismerjük a teljes történetet, de Nico szépen helyt állt ebben a helyzetben. Az előző szezonban egyébként is inkább őt sújtották a műszaki hibák. Most Lewis köre jött. És ez nem ment olyan könnyen. Ha Nico le akarta győzni Lewist, akkor tűzzel kellett harcolnia a tűz ellen, és ez elég nehéz lehet, ha ösztönösen nem vagy olyan agresszív.

A 2016-os Nico szükségszerűen másfajta vadállat volt. Egy sportpszichológust is felbérelt, amit Lewis ismét az ellenfél kritikájaként rótt fel. Melyik magára valamit is adó sportember dolgozik pszichológussal? Nos, Nico, talán. De még tovább megyek. Miközben Lewis a japán futam sajtótájékoztatóján nyúlfüleket rajzolt magának a SnapChattel, Nico azon töprengett, mit tanulhat egy zen mestertől. Később a hétvége során legyőzte Lewist, és elhatározta, ha bajnok lesz, befejezi. Nem mondta el nekünk. Nem mondta el a Mercedesnek. Még az apjának sem mondta el. Igyekezett addig magában tartani, amíg csak tudta.

Nico Rosberg (Fotó: Batchelor / XPB Images) Nico Rosberg (Fotó: Batchelor / XPB Images)



Abu-Dzabiban a futam alatt végig ott voltam a Mercedes garázsában. Rendkívül feszült volt a hangulat. Egy esetleges ütközés lehetősége ott lógott a levegőben. Körözött a srácok felett, mint egy éhes keselyű. A szerelőkön nem látszott a nyomás. Az egyikük még aludt is. Csak emlékeztetőül, mekkora teher van ezeknek a srácoknak a vállán: egy rossz kerékcsere, és megváltozik az F1 történelme. A garázsban több híresség is feltűnt a verseny alatt. Az egyikük épp Roger Federer volt, aki a bajnoki csatával járó felhajtás és nyüzsgés közepette is higgadt és menő volt. Talán arra gondolt, Nicónak nem lesz könnyű dolga Lewis ellen? Igaza lehetett, mert Lewisnak volt még egy trükk a tarsolyában. Szinte láttuk, ahogy ömlik az izzadság Nico sisakjából, miközben Lewis blokkolja és Sebastian Vettel karmai közé akarja lökni. De kifogyott az időből és az ötletekből. A kisember megnyerte a világbajnokságot!

Ahogy kiszállt az autóból, egy másik ember jelent meg előttünk. Már nem alacsonyan értékelt versenyző volt. Ez a férfi teljesítette élete álmát és világbajnokká vált. És ami neki mindennél fontosabb volt – legalábbis nekem úgy tűnt –, legyőzte Lewist! Szinte minden nyilatkozatában elmondta ezt: mintha egész életünkben együtt, egymás ellen versenyeztünk volna. Úgy magyarázta, mintha Lewis egy betegség lett volna, ami miatt régóta szenved. Emiatt, és a bajnoki cím közelsége miatt a szezon olyan lehetett számára, mint egy hosszú rémálom. Tudta, hogyan győzheti le Lewist, és mindent beleadott, mindent megtett. Igen, ő nyert. De újra meg tudja csinálni? Ne most kérdezzék erről. Persze, hiszen akkor még nem fedte fel az utolsó kártyáját…

Meg tudom érteni, hogy Nico egy kis szünetet akart. De azt hiszem, egyúttal látta az igazságot is. Ő nem Lewis Hamilton. A saját határait kellett feszegetnie ahhoz, hogy legyőzze, és ezalatt az ember megtanulja, hol helyezkedik el a tehetség hierarchiájában. Az információ a tapasztalatokkal együtt jön. Megtalálod azt, amire mindig is szükséged volt, és ezt tudva, mire van még szükséged?

Lewis Hamilton és Nico Rosberg (Fotó: xpbimages.com) Lewis Hamilton és Nico Rosberg (Fotó: xpbimages.com)



A nagy bajnokokat, minden idők legjobb versenyzőit le lehet győzni. Én is megcsináltam. Jól tudom. De nem lehet újra és újra legyőzni őket. Egyszerűen túl jók. Életem legkeményebb versenyén, 1994-ben Japánban ki kellett lépnem a saját testemből, hogy legyőzzem Michael Schumachert. Emlékszem, mi járt a fejemben: Istenem, levegőt sem kapok! Erre csak néhány alkalommal vagy képes, és egyszer érezed, hogy már nincs is szükséged rá. Tudod mennyire jók, és tudod, mennyire vagy jó te magad. Nem szégyen ezt elfogadni. Legalább elmondhatod, volt, hogy megtaláltad a helyet ott fenn a magasban, ahol az istenek laknak.

Néhány éve váltottam pár szót Franz Klammerrel, a lesiklás istenével. Arról beszéltünk, hogy egy brit síző nyerhet-e valaha világbajnoki címet lesiklásban. Kertelés nélkül kijelentette, hogy ez lehetetlen. Elmondta, hogy túl sok jó síelő van már Ausztriában, ezen a szinten pedig nagyon ritka a levegő. Pontosan tudtam, miről beszél, és ezt is, hogy nem a földrajzi magasságra gondol. A fiziológiai és a pszichológiai magasságokról beszélt, az ember lehetőségeinek a korlátairól.

A 2015-ös austini futam után Nico megfogadta, soha nem akarja újra megtapasztalni, ami ott történt. Nem is fogja többé az érezni, amit ott érzett! Talán, olyan ez, mint egy festmény? Van egy pont, melyen túl a több festék már nem segít. Egyfajta örök győzelmet aratott Lewis felett. Győztesként, nyereménnyel a kézben távozott az asztaltól. Nico okos gyerek. Csodálom, amiért eleget tett a saját ígéreteinek. Egy van még, amit meg kell tartania, de nem kételkedem abban, hogy be fogja tartani. 

Nico Rosberg a Mercedes főhadiszállásán (Fotó: Mercedes) Nico Rosberg a Mercedes főhadiszállásán (Fotó: Mercedes)