Ébresztő, F1! Legyünk egy kicsit Ricciardók!

Fura egy fazon ez a Daniel Ricciardo. Önként iszik cipőből, és akkor is mosolyog, amikor a morcosság és panaszkodás a normalitás. A hiba nem benne keresendő – a Forma–1-nek ideje lenne tanulnia tőle!

Fotó: Bpxutca/XPB/Red Bull Fotó: Bpxutca/XPB/Red Bull



Ahogyan Daniel Ricciardo a kanadai dobogón a pezsgőt töltötte a cipőjébe, arra gondoltunk, milyen nagy szüksége is van a Forma–1-nek erre az emberre. Csupaszív vidámság, celebsallangoktól mentes, egyszerű lazaság. Nem csoda, hogy május elején a Nagy Futam alkalmával is olyan sok jót mondtak róla a szurkolók.

2016, Monza, a Curva Grande közepe – egyetlen jelenet, amely tökéletes képet fest a személyiségéről. A Red Bull versenyzője pár pillanattal előtte még az első sikánban mutatott be egy hamisítatlanul ricciardós bevetődést Valtteri Bottas ellen, aztán manőverét lezárandó, jött az előzéséhez hasonlóan emlékezetes jelenet: az a szörfös mutogatás és az elégedett bólogatás, a verseny kellős közepén.

Ebben a tavalyi mutogatásban minden benne volt (Fotó: Formula1) Ebben a tavalyi mutogatásban minden benne volt (Fotó: Formula1/YouTube)



Boldog volt, mert bejött az előre megtervezett, az ellenfelet mégis teljesen váratlanul érő húzása. Reakciója ugyanilyen volt: számára teljesen magától értetődő, a külvilág számára pedig meglepő. Elvégre a versenyzők bármennyire is elégedettek egy-egy húzásukkal, ennek viszonylag ritkán adják ilyen nyíltan jelét 300-as tempónál…  Pedig ha jobban átgondoljuk, Ricciardo reakciója a természetes, és talán a mi „elvárásaink” a rendellenesek: ő csak élvezte a csatát, boldog volt, mert bejött a terve – miért kellene titkolnia ezt?

Váratlan, „egyszer élünk” manőverei, valamint őszintesége, ahogyan meri és tudja élvezni azt, amit csinál, együttesen teszik Daniel Ricciardót különlegessé a mai mezőnyben. Neki nincs szüksége győzelemre sem ahhoz, hogy jól érezze magát. Elég egy Fernando Alonsóval kanyarokon át vívott csata Hockenheimben (2014), egy merész előzés Monzában, és nem számít, hogy a jutalma csak egy 6. vagy 5. hely, ő elégedetten tér haza, mert megkapta azt, ami élteti. Ő egy csalódást keltő eredmény után is képes viccel, öniróniával indítani egy interjút, de egy jó eredmény (ld. Barcelona) után is tud elégedetlen lenni, csak mert unalmas versenye csaták nélkül telt el.

Amikor három évvel ezelőtt Kanadában megszerezte pályafutása első győzelmét, aztán a másodikat Magyarországon, megmutatta, miért is éri meg így szemlélni az életet. Ha valaki, ő még a legutolsó pillanatban is garantáltan megpróbálja! Ha csak egyetlen esélye van, hát megragadja. A nyomás helyett csak az esélyt érzi, nem azzal foglalkozik, mi lesz, ha nem sikerül, csak azzal, hogyan tudja megcsinálni. És a legszebb ebben, hogy általában éppen ezért csinálja meg.

Daniel Ricciardo előzése Sergio Pérez ellen 2014-ben Kanadában (Fotó: XPB) Daniel Ricciardo előzése Sergio Pérez ellen 2014-ben Kanadában (Fotó: XPB)



És általában piszkosul élvezi is! Lehetne enélkül is, csak éppen úgy nem látja értelmét. Daniel Ricciardót emiatt nem lehet nem szeretni. De nem is akarjuk nem szeretni őt. Inkább hálásak vagyunk neki.

Hálásak, mert a konvenciókkal mit sem törődve az interjú végén képes belelökni a monacói medencébe a Sky Sports riporternőjét, Natalie Pinkhamet, csak mert vannak olyan viszonyban. Hogy még forog a kamera? Annál jobb!

Azért, mert lovaggá ütött színészeket, vagy a bajnoki küzdelemben egyre feszültebb Nico Rosberget is képes megitatni cipőjéből. Mert lazaságát képes átragasztani másokra, természetesnek éreztetni a nem megszokottat.

Azért, mert bizonyítja, vannak megszokások, amiket néha érdemes félretenni, hogy meglássuk, mögöttük rejtőzhet valami érdekes.

Vele készített interjút, nem úszta meg szárazon: Natalie Pinkham és Daniel Ricciardo idén Monacóban (Fotó: Red Bull) Vele készített interjút, nem úszta meg szárazon: Natalie Pinkham és Daniel Ricciardo idén Monacóban (Fotó: Red Bull)



Azért, mert hiába az állandó teljesítménykényszer és a kőkemény, pályán vívott küzdelem, ő akár Max Verstappenre vagy Sebastian Vettelre is képes emberként, nem ellenfélkén tekinteni, félretenni a rivalizálást ott, ahol annak nincs helye, és elővenni a mókázást.

De legfőképpen azért, mert időről időre szembesít minket azzal, miről is kell szólnia a versenyzésnek. A határokat feszegeti, imádja a száguldást, élvezi a kihívást, kőkemény az ellenfelekkel, mégis maximálisan tiszteli őket, a csatákat pedig csakis a csatatéren vívja.

Daniel Ricciardo a természetesség, aki felrázza a sokszor természetellenes F1-et. Tele van érzelmekkel, és ezzel színt visz a számító és sokszor túlságosan tudományos sportágba. Ahogyan cipőjéből csöpög a pezsgő, elgondolkodunk azon, mennyivel szebb lehetne minden, ha a Forma–1-ben egy kicsivel több „ricciardóság” lenne.

Ő maga is felhívta erre a figyelmet Kanadában, amikor egyes társait kritizálta. „Már régóta mondogatom: egyes versenyzőknél az az érzésem, mintha nem is örülnének annak, hogy itt lehetnek. Nem tudom, hogy unalmasnak vagy inkább hálátlannak nevezzem-e őket” – mondta.

Számára nem természetes, hogy a világ egyik elitsportjának tagja lehet, és szeretné, ha másoknak sem lenne az. Tudja, hogy amit csinál, az különleges, és éppen ez a tudat teszi számára azzá. Nem hajlandó szögletes egyenversenyzővé válni, akinek csak az üzleti érdekek vagy PR-szempontok határozzák meg minden cselekedetét, mondatát. Ez jelenti népszerűségének és egyéniségének alapját.

Daniel Ricciardo és Max Verstappen a pályán kemény ellenfelek, azon kívül viszont remekül kijönnek egymással (Fotó: Red Bull) Daniel Ricciardo és Max Verstappen a pályán kemény ellenfelek, azon kívül viszont remekül kijönnek egymással (Fotó: Red Bull)



Fernando Alonso Kanadában az általa megtapasztalt IndyCar-világból visszatérve rámutatott, a Forma–1 nem találja elég érdekesnek önmagát és a saját versenyeit ahhoz, hogy egy teljes nagydíjhétvégén csak a „most”-tal foglalkozzon, s ne kelljen a jövőről folyó találgatásokkal megfűszereznie, érdekesebbé, figyelemfelkeltőbbé tennie önmagát. Mintha eltolódott volna a hangsúly a lényegről, magáról a versenyről. Ő azzal magyarázta mindezt, hogy az F1 jelenleg túlságosan kiszámítható, bonyolult, statikus.

Ezek az állítások talán igazak is a sorozatra. De biztosan csak a rajongás tárgyában a hiba? Nem lehetséges, hogy a befogadó is rossz irányból közelít?

Talán éppen ez az, amit a Forma–1 megtanulhat Daniel Ricciardótól. Ő talán nem küzdhet a bajnoki címért, talán legtöbbször nem a győzelem a tét számára, és igen, mindez nyilván bosszantja is őt. Mégis képes élvezni az itt eltöltött perceket. Pusztán a versenyzés, a színtiszta küzdelem, a kihívás miatt, melynek megfelelni már önmagában is megelégedéssel jár.

Ricciardo kritikája nemcsak a versenyzőtársak, de a csapatok, a szurkolók és a média számára is üzenetet hordoz. Egy át nem gondolt szabályváltoztatások és mesterkélt módszerek miatt félresiklott sportágról fest korképet, amely az elmúlt három évben annyira el volt foglalva önmaga hibáival, hogy elfelejtette szeretni és megbecsülni erényeit. Talán vannak hibák, talán vannak bosszantó visszásságok, talán valóban lehetne sokkal jobb is. De mi biztosan mindent megteszünk azért, hogy ne érezzük annyira rossznak? Nem segítene egy kicsit, ha a már hétköznapi rutinná vált panaszkodás és múltvisszasírás helyett felkutatnánk és megbecsülnénk a még mindig meglévő szépet? Ha megtanulnánk örülni annak, amink van, és nem az után sírni, amit elvesztetünk, amit – bármennyire is siratjuk – már sosem fogunk visszakapni?

Daniel Ricciardo talán maga is szívesen versenyezne (az egyébként általa is csak a tévéből ismert…) V12-es motorokkal, pedig biztosra vehetjük, az F1-ben már soha nem fog. Talán maga is eltüntetné a hatalmas aszfaltozott bukótereket, és kijavítaná a motorformulát, amely közé és az első bajnoki címe közé áll már évek óta. Amikor viszont belép a paddockba, így is mindig mosolyog, és valahányszor autóba ül, igyekszik a maximumot kihozni versenyéből, kiélvezni azt, amennyire csak lehet.

Trófea és cipő, Daniel Ricciardónál a kettő együtt jár... (Fotó: XPB) Trófea és cipő, Daniel Ricciardónál a kettő együtt jár... (Fotó: XPB)



Mert így is lehet. Csak egy kicsit félre kell tenni a „Bezzeg régen…” nosztalgiát, és körülnézni. 2012 óta nem láthattunk ennyire kiélezett és kiszámíthatatlan bajnokságot. Van két nagyszerű sztárversenyzőnk, akik korszakuk legjobbjai, két nagy múltú istálló, melyek végre egyenrangú ellenfelei egymásnak. Vannak sztárjaink, még ha nem is mind az élmezőnyben harcolnak, ígéretes tehetségeink, akik meg-megvillantják előttünk a jövőképet, izgalmas személyiségeink, folyamatosan erőn felül teljesítő középcsapatunk, sikeresen visszatérő veteránunk, leírt reménységünk, aki végre gyári csapathoz kerülve folyamatosan igazolja, hogy még mindig nem lehet leírni őt. Vannak kiváló versenyeink, elképesztő időmérős köreink. Láttunk emlékezetes, klasszikusgyanús csatákat, hibákat és nagy versenyzéseket, kivételes teljesítményeket. Síró ifjú szurkolót, aki bizonyítja, ez a sportág még mindig tele van megindító érzelmekkel, még mindig képes rabul ejteni, ha hagyjuk magunkat.

És van egy vagány ausztrál srácunk is, aki hétvégéről hétvégére figyelmeztet minket: ezt igenis lehet, sőt kell élvezni és szeretni. Ő tudja, mert kipróbálta. Például tavaly Monzában. Meglátta a rést, bevetődött. Aztán önfeledten rázta a kezét és bólogatott. Széles mosollyal szállt ki autójából. Pedig aznap csak 5. lett.

Ahogy egy hete őt a kanadai dobogón néztük, ráébredtünk, mindegy, hogy kristálypohár vagy cipő, a lábízű pezsgőt is lehet élvezettel kortyolni. Mindegy, hogy ki a gyártó és milyen a minőség, a felhasználás csakis a fogyasztón múlik. Ideje lenne a fanyalgóknak is belekóstolniuk.

Ha nem teszik, kínálhatnak nekik bármit, ők garantáltan morcosak és szomjasak maradnak. Ha viszont rászánják magukat, talán van esély arra, hogy az ő arcukra is kiüljön azt a hihetetlenül széles Ricciardo-mosoly…

Fotó: Red Bull Fotó: Red Bull