Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a mérkőzés csapkodását remekül illusztráló alábbi harminc másodperc. Ennyi idő alatt a felszabadító fejest leszámítva, pontosan hatszor veszítenek labdát a csapatok. Szinte mindnél ki nem kényszerített szituációban úgy, hogy a kezdő szögletrúgás kivételével – melyet szándékosan a tizenhatosra ível, tehát nem csak simán középre rúg a válogatottnál is számításba vett Ugrai Roland, persze pontatlanul – rendre a földön folyt a játék, azaz nem brites légipárbajokról beszélhetünk.
Az intenzitás elsősorban annak köszönhető, hogy Bódog Tamás elképzelése a futballról azon alapul, amit Németországban Jürgen Kloppéktól ellesett. A folyamatos presszing, az egyenes irányú támadások miatt a szélességi labdajáratás háttérbe szorul, ehhez pedig jó partner volt az OTP Bank Ligában kimagasló kerettel rendelkező, végre nem bekkelő ellenféllel szembe kerülő, 2–0-ra győző Thomas Doll-legénység.
A nagy iramban viszont még inkább arcunkba tolták a hiányosságaikat a labdarúgók. A rengeteg átadási hiba mellett a játék tisztasága is csorbát szenvedett. Nem keményen küzdöttek (még véletlenül sem játszottak), hanem a meccs folytonosságát állandóan megtörő szabálytalanságokkal éltek. Elkésett belépők, lerántások, lökések vették át az ütközések és labdára irányuló párharcok helyét.
A Fradi 72 (377/271), a DVTK 73 %-os (368/269) passzpontossággal teljesített, azaz a jóval a nemzetközi szinten megszokott nyolcvan százalék fölötti mutatóktól elmaradva. Mindezt ötven szabálytalansággal (22, illetve 28) tetézték a felek. Nem hiába érezte úgy magát az ember, hogy ha kivennék a labdát, a pályán lévők ugyanúgy nyúznák egymást tovább.
Csak szemléltetésképp, ezen a hétvégén az osztrák Bundesligában a listavezető Sturm Graz és az alulról negyedik Altach találkozásán így alakultak a fenti statisztikák:
Sturm Altach
415 passzok száma 566
79 % passzpontosság 83 %
11 szabálytalanságok 17
Óriási a különbség a két találkozó mutatóiban, miközben nem is egy csúcsbajnoksággal hozakodtunk elő. Csak arrafelé jó ideje képzett játékosok kerülnek ki az utánpótlásból, egységes játékfelfogással. Nem zsenik, egyszerű futballszakmunkások korszellemnek megfelelő tudással felvértezve.
Ezért ott valóban játszanak, labdabiztosak, így jobban passzolnak ellenben a felénk hibát hibára halmozó harcosokkal. Ha Bódog ott küldene pályára egy csapatot, akkor nem állandó szabálytalanságba torkolló együttest látna. És nem olyan meccset, mint amilyet szombaton, amelyen félszáz szabálytalanság mellett még kétszáz párharcot vívnak a labdával is küzdő játékosok (a Sturm meccsen 145 párharcra került sor; ugyebár a több és pontos átadás kevesebb testi kontaktussal jár).
Korábban technikailag képzett labdarúgókkal rendelkeztünk, akik viszont lassított felvételben közlekedtek a rohanó futballvilágban. Manapság igyekszünk gyorsaságban előrelépni, csak hát nem ártana nem elhagyni a labdát sem. És az is sokatmondó, ha a nemzetközi mezőnyben inkább csak a védőket pofára eső zsíros kenyérként földhöz vágó Böde Dániel úgy fordul le Lipták Zoltánról, mintha mindenki más számára lelassult volna a bolygó forgása.
Igaz Lipták évekkel ezelőtt sem a villámléptűek táborát gyarapította, az Egervári-féle válogatottból erre jól emlékezhetünk.
Mert akarhat bármit itt egyénileg labdarúgó, szurkoló, esetleg hazánkba tévedt edző, a feltételeknek meg kell felelni a szervezeti és szakmai szintek mindegyikén. A mércét viszont – bármennyire is ennek ellenkezőjét sugallják – nem mi szabjuk, ezt tapasztaljuk, amikor nem házon belülről jön szembe az ellenfél.
Érdemes is lenne elgondolkodni a jelzőkön, melyek a futballunk kapcsán előbukkannak. Egy-egy sztár szimpla mesterhármasát mondjuk egy spanyol bajnokin vagy BL-csoportmeccsen előszeretettel fitymálják le kézlegyintéssel, miközben ha valaki felénk még érintett mondjuk az Európa Liga-playoffban, vagy ha még van tétje az utolsó négy vb-selejtezőnek, azt már-már nemzeti ünnepként tartják számon.