Őrült vagy zseni? Senna és a leghihetetlenebb versenyzői kifogás

A versenyzők talán szeretnek nyafogni, néha azért mégsem árt komolyan venni kifogásaikat. Ayrton Senna már pályája elején megtanította Pat Symondsot: a legagyamentebb magyarázatokban is lehet igazság!

Ayrton Senna és Pat Symonds (Fotó: XPB)

„Nem írt még senki könyvet a legjobb versenyzői kifogásokról? Talán ha visszavonulok, megírom. Biztosan bestseller lenne…” Sebastian Vettel előszeretettel viccelődik azon, hogy a bizonyos fokig hiú versenyzők köztudottan nehezen ismerik be hibáikat. Önmagáról is tudja ezt, Bakuban pedig bizonyított is, hiszen a Lewis Hamilton ellen bemutatott hírhedt manővere kapcsán csak némi kényszer és unszolás után volt hajlandó kibökni a bocsánatkérését is.


Nincs ebben semmi meglepő, minél jobb egy versenyző, annál nagyobb eséllyel jellemzi őt ez a fajta önfejűség és makacsság. Ilyen volt korábban Michael Schumacher vagy Ayrton Senna is.


Ha kifogáskeresésről van szó, a versenyzői kreativitásnak semmi sem szabhat határt. Gary Anderson egyszer arról mesélt, hogy egy alsóbb kategóriában az egyik versenyzője meg volt győződve arról, a fehér autók gyorsabbak a sötéteknél, és ő ezzel értékes időt veszít. Ahhoz hasonló kifogást azonban talán még ő sem hallott, mint amilyenről a tavaly visszavonult Pat Symonds mesélt a Motor Sport magazinnak: Ayrton Senna még pályája elején előbb a falra kente autóját, majd a falra kente hibáját is…


Az 1984-es dallasi verseny eléggé őrült volt ahhoz, hogy máig emlegessék. A számos kieső, a nagy hőség, a töredező aszfalt és Nigel Mansell autó-célba-tolós ájulása tette azzá. Symonds számára volt viszont még egy emlékezetes eset. A brit abban az évben a Toleman-csapat tagjaként dolgozott együtt Sennával, aki a futam derekán falnak csapata autóját, majd kiesett a 4. helyről. „Az egyetlen dallasi versenyünk hihetetlen emlék volt. Július 4-én voltunk ott, ami egy olyan városban, mint Dallas nagy napnak számít. Utcai pálya volt, amelyet hatalmas betontömbök kerítettek körbe” – emlékezett vissza.


„Egész jó futamunk volt. A részletekre már pontosan nem emlékszem, de jó volt a rajtunk, aztán Ayrton megpördült. Kiesett, mert nekiment a falnak. Eltörte a felfüggesztését, ezért nem tudta már visszahozni az autót a boxba. Úgy sétált vissza a boxba. Megkérdeztem arról, hogy mi történt. Elmondta, hogy nekikoccant a falnak, és ez a tény nagyon zavarta őt. Szó szerint azt mondta: „Egyszerűen nem értem, hogy miért mentem a falnak. Mindent úgy csináltam, mint addig. Biztosan a fal mozgott.”




Ayrton Senna az 1984-es Tolemanben (Fotó: XPB) Ayrton Senna az 1984-es Tolemanben (Fotó: XPB)


A létező legrosszabb versenyzői kifogásnak tűnt ez a már akkor is önbizalomtól duzzadó ifjú tehetség részéről, melynek hallatán Symondsék azt hihették, talán a meleg árhatott meg a brazilnak. Mégsem tekintették nagy ügynek: a versenyzői egó gyakran képtelen belátni a hibáját. „Azt feleltem: »Biztosan így volt...« De ő csak hajtogatta az igazát” – mondta Symonds.


Aztán jött a legalább ennyire hihetetlen fordulat. „A verseny után azt mondta, menjek vele, meg kell ezt néznünk. Kimentünk annak a kanyarnak a kijáratához, és a pokolba is, a fal tényleg mozgott!”


„Annyi történt, hogy a pályát szegélyező óriási betontömböket csak úgy odatették az aszfaltra, nem voltak rögzítve semmilyen módon. Valaki nekikoccant az egyik ilyen fal első szélének, ami enyhén benyomódott, így a fal éle kiállt vagy öt milliméterrel a másik tömbhöz képest. Szóval öt milliméter eltérés volt, és Ayrton annyira precízen vezetett, hogy talán éppen ezzel az öt milliméterrel kerülte el azt a falat minden körben. Aztán amikor hirtelen elmozdult, nekikoccant. Ámulatba ejtett, ami történt, és egy fontos leckét kaptam arról, hogy az igazán jó versenyzők milyen magas szintű precizitást képesek elérni” – anekdotázott az akkor még ugyancsak ifjú kezdőnek számító szakember.


Nem ez volt azonban az egyetlen ilyen meghökkentő eset az F1 történetében. 1955-ben egy másik legenda, Juan Manuel Fangio is élt át ehhez hasonlót. Az argentin Monzában Stirling Moss-szal vívott a győzelemért, és a brit az utolsó körben annak köszönhetően nyert, hogy ellenfele megpördült.




Juan Manuel Fangio és Stirling Moss (Fotó: Daimler Media) Juan Manuel Fangio és Stirling Moss (Fotó: Daimler Media)


Mint kiderült, egy fotós, Michael Tee zavarta őt meg, aki egész versenyen át ugyanazon a ponton állt, ám az ominózus körben filmet kellett cserélnie. Fangio ezzel elveszítette a féktávon az addigi viszonyítási pontját, a futam után pedig felkereste a fotóst, hogy elmondja neki, az ő elmozdulása került az aznapi győzelmébe…


Hogy mi a tanulság? Bár tény, a világ elitjébe tartozó versenyzők hajlamosak a kifogáskeresésre és a nyafogásra, állandó magyarázkodásaikat hallgatva azért nem árt arra is gondolni, hogy végletekig kiélezett harcokat vívnak, folyton a határon táncolnak, és bármennyire is bagatellnek tűnhet egy-egy érvük, sokszor valóban ilyen nüánszok választják el a sikert a kudarctól. No meg az őrültet a zseniálistól…