• APOEL FC
  • AS Monaco FC
  • AS Roma
  • Beşiktaş JK
  • Borussia Dortmund
  • Celtic FC
  • Chelsea FC
  • Club Atlético de Madrid
  • FC Barcelona
  • FC Basel 1893
  • FC Bayern München
  • FC Porto
  • FC Shakhtar Donetsk
  • FC Spartak Moskva
  • Feyenoord
  • Juventus
  • Liverpool FC
  • Manchester City FC
  • Manchester United FC
  • NK Maribor
  • Olympiacos FC
  • PFC CSKA Moskva
  • Paris Saint-Germain
  • Qarabağ FK
  • RB Leipzig
  • RSC Anderlecht
  • Real Madrid CF
  • SL Benfica
  • SSC Napoli
  • Sevilla FC
  • Sporting Clube de Portugal
  • Tottenham Hotspur FC
SSC Napoli
vezetőedző:
Maurizio Sarri
bl-csapatstatisztika
gól
10
lövés
64
kaput eltaláló lövés
27
sárga lap
12
piros lap
0
elkövetett szabálytalanság
56
elszenvedett szabálytalanság
58
gólpassz
4

Áttekintés Forrás: Wikipédia

SSC Napoli
 
Csapatadatok
Teljes csapatnév Società Sportiva
Calcio Napoli SpA
Becenév Azzurri (Kékek)
Partenopei
Alapítva 1926. augusztus 1.
Stadion San Paolo Stadion
Nápoly, Olaszország
Vezetőedző Maurizio Sarri
Elnök Aurelio De Laurentiis
Bajnokság Serie A
Nemzeti sikerek
 Bajnok 2 alkalommal
 Kupagyőztes 5 alkalommal
 Szuperkupa-győztes 2 alkalommal
Nemzetközi sikerek
UEFA-kupa 1 alkalommal
Csapatmezek
Hazai
Idegenbeli

Az SSC Napoli, teljes nevén Società Sportiva Calcio Napoli nápolyi székhelyű olasz labdarúgóklub. A klubot 1926-ban alapították, jelenleg az első osztályban szerepel.

Hazai mérkőzéseit a több mint 60 ezer néző befogadására alkalmas San Paolo Stadionban játssza. A stadion 1959-ben épült, és az 1990-es labdarúgó-világbajnokságra felújították. Előtte három stadionban, időrendi sorrendben a Militare dell'Arenacciában, a Partenopeóban és az Arturo Collanában játszott a csapat.

A bajnoki címet eddig két alkalommal sikerült megszereznie, emellett többszörös kupagyőztes, valamint egyszer az UEFA-kupát is megnyerte. Ezzel, valamint hatvankilenc első osztályú szezonjával Közép- és Dél-Olaszország legsikeresebb csapata.

Egy felmérés szerint 2008-ban Olaszország negyedik legnépszerűbb csapata volt a Juventus, az Internazionale és a Milan mögött.

A klub 1964. június 25. óta részvénytársaság (olasz megnevezése società per azioni). A részvények 99,8 százalékának tulajdonosa a Filmauro nevű vállalat, amelyet Luigi de Laurentiis, a ma klubtulajdonos Aurelio édesapja alapított. A maradék 0,2 százalék személyesen de Laurentiis kezében van.

Története

A kezdetek

A nápolyi labdarúgás története egészen 1904-ig nyúlik vissza. Ekkor alapította a Cunard Line nápolyi gyárának munkatársa, az angol William Poths és néhány munkatársa (Emilio Anatra, Ernesto Bruschini) a Naples Foot-Ball & Cricket Clubot, a mai klub jogelődjét. Amedeo Salsi elnöksége idején az egyesület már két év után új nevet vett fel, ekkortól Naples Foot-Ball Clubnak hívták. A csapat színei a kék és a világoskék voltak, csíkos formában, első mérkőzését pedig az Arabik hajó legénysége ellen játszotta, amely korábban a korszak legsikeresebb csapatát, a Genoát is legyőzte. A Naples végül 3:2-es győzelmet aratott. A klub egészen 1912-ig nem vehetett részt a nemzeti bajnokságban, ugyanis erre csak az északi klubok voltak jogosultak. Ebben az évben fogadta el a szövetség a közép- és dél-olasz csapatok nevezését. Ekkor a bajnokság mezőnye még elég képlékeny volt, számos csapat szűnt meg, illetve fuzionált egy másikkal. Ekkor a városban is több kisebb-nagyobb csapat létezett, ezek közül azonban egyik sem jutott túl egy alkalommal sem a déli selejtezőkön.

Később egy zsidó gyártulajdonosnak, Giorgio Ascarellinek az volt a szándéka, hogy egyesíti a város csapatait, hogy egy versenyképesebbet hozzon létre. 1926. augusztus elsején létrehozta az AC Napolit (Associazione Calcio Napoli), amelynek ő lett az első elnöke is. A klub történetének első két szezonja egyaránt kieséssel végződött volna, ám a szövetség mindkétszer megmentette a csapatot. A maihoz hasonlító lebonyolítási rendszerű új bajnokság, a Serie A első szezonjában is részt vett 1929-ben. Az edző a „mister”, vagyis William Garbutt volt, aki korábban már két bajnoki címet szerzett a Genoával. Olyan labdarúgóknak köszönhetően, mint Antonio Vojak vagy Attila Sallustro, a Napoli 1993-ban és 1934-ben egyaránt harmadik lett, ezzel pedig kvalifikálta magát a korszak legrangosabb nemzetközi kupasorozatába, a Mitropa-kupába. A csapat teljesítménye a ’30-as évek második felére egyre inkább visszaesett, és az 1941–42-es szezont követően története során először csak a másodosztályban játszhatott.

A második világháború után a klub az első osztály déli csoportjában indult, amelyet meg is nyert. Két évvel később, bundázás miatt ismét kiesett, miután a CAF kizárta. Időközben a vezetőedző Eraldo Monzeglio lett, aki visszavezette a Napolit az első osztályba. A korszak legismertebb játékosai Bruno Pesaola, Hasse Jeppson és Luís Vinício voltak. Az ’50-es évek legjobb eredménye két negyedik hely volt (1953, 1958). 1959-ben költözött a klub a ma is használt San Paolo stadionba.

A Ferlaino-éra, az „aranykor”

Miután a csapat 1961-ben ismét kiesett a másodosztályba, Bruno Pesaolát, a klub korábbi játékosát nevezték ki vezetőedzőnek. Vele a Napoli 1962-ben első komolyabb sikerét könyvelhette el, ekkor kupagyőztes lett. Másodosztályúként erre csak egy klub, a Vado volt képes még 1922-ben. Ezzel a Napoli a következő idényre jogot szerzett a KEK-ben való indulásra, ahol végül a negyeddöntőig jutott. Az egyesület 1964-ben felvette a ma is használt Società Sportiva Napoli nevet, egyúttal részvénytársasággá alakult. Az elnök Roberto Fiore lett. A korszak legismertebb játékosai a később fellépési rekorderré váló Antonio Juliano, a néhány év után a Juventushoz igazoló Dino Zoff, Omar Sivori és José Altafini voltak. A Pesaola-féle csapat legjobb eredménye egy második hely volt 1968-ban. Időközben a Lauro család hatalma fokozatosan csökkent a csapatnál (az akkori elnök Achille Lauro volt, de fia, Gioacchino is fontos pozíciókat töltött be), így az új elnök 1969-ben Corrado Ferlaino lett, akihez a klub történetének legeredményesebb időszaka kötődik. Köszönhetően olyan labdarúgók leigazolásának, mint Sergio Clerici, Giuseppe Bruscolotti és Tarcisio Burgnich, a csapat 1975-ig két harmadik és egy második helyet is elért. Ez nagyrészt az Ajax által világhírűvé váló, a Napolinál Luís Vinício által meghonosított totális futballnak volt köszönhető. 1976-ban ismét sikerült megnyerni a Coppa Italiát, ezúttal a Hellas Verona ellen. A 70-es évek második felétől az eredmények fokozatosan romlani kezdtek, 1980-ban a Napoli például már csak tizenegyedikként zárt.

Bár, többek között Rudd Krolnak köszönhetően, a csapat már 1981-ben harmadik lett, az igazi változások 1984-ben kezdődtek. Ekkor Ferlaino leigazolta a Barcelonától Diego Maradonát, az akkori labdarúgás egyik legnagyobb sztárját. Átigazolásának díja tizenötmilliárd líra volt. Ottavio Bianchi vezetésével, valamint Maradonán kívül olyan játékosok közreműködésével, mint Bruno Giordano, Salvatore Bagni, Claudio Garella vagy Alessandro Renica 1987-ben a Napoli fennállása során először bajnoki címet ünnepelhetett, első déli klubként. Ekkor sikerült először huzamosabb ideig megragadnia az élmezőnyben, ugyanis a ’80-as évek második felében olyan játékosok érkeztek, mint Careca, vagy a szintén brazil Alemão. 1988 és 1989 egyaránt ezüstéremmel zárult, utóbbi idényben azonban a Napoli az akkor harmadik számú nemzetközi kupasorozatban, az UEFA-kupában is felért a csúcsra, a döntőben a német VfB Stuttgartot legyőzve. 1990-ben Alberto Bigon edzősége idején a klub megszerezte második scudettóját, valamint övé lett a szuperkupa is, utóbbiban a Juventus volt az ellenfél. A végeredmény fölényes, 5–1-es győzelem lett. Az „aranykor” 1991-ben fejeződött be, amikor Maradona személyes problémák miatt távozott, nemcsak a Napolitól, hanem Olaszországból is.

Megszűnés, majd újjászületés

A kulcsjátékosok távozása után a klub egyre szerényebb eredményeket tudott csak felmutatni, 1992-ben negyedik, két évvel később hatodik helyen zárta az aktuális évadot, előbbit Claudio Ranieri, utóbbit Marcello Lippi irányításával. Az egyre súlyosbodó anyagi problémák miatt további játékosok voltak kénytelenek távozni, úgy mint Ciro Ferrara, Gianfranco Zola, Daniel Fonseca és Fabio Cannavaro. Ekkor még a csapatot két évig irányító Vujadin Boškov irányításával sikerült egy hetedik és egy tizedik helyet, valamint 1997-ben egy kupadöntőt elérni, 1998-ban azonban a Napoli már csak az utolsó helyet tudta megszerezni, így harminchárom év folyamatos első osztályú tagság után ismét kiesett. A feljutás 2000-ben sikerült ismét, azonban az újbóli első osztályú tagság ezúttal mindössze egy évig tartott.

Az egyre komolyabb problémák 2004-ben végül csődhöz vezettek. A következő hetekben a filmrendező Aurelio De Laurentiis vette meg a klubot, és Napoli Soccer néven a harmadosztályba adta be nevezését. A második szezonban, 2006-ban Edoardo Reja irányításával sikerült kivívni a feljutást a másodosztályba. Ezután az egyesület visszaszerezte az eredeti név használatának a jogát, majd 2007-ben, mindössze egy év után rögtön sikerült kivívni az újabb feljutást, ezúttal már a Serie A-ba. A vezetőedző rövid ideig Roberto Donadoni volt, utódja pedig Walter Mazzarri lett, akinek vezetésével 16 év után visszatérhetett a nemzetközi porondra, az Európa-ligába (ha a jogelőd UEFA-kupát is ide számítjuk). A 2010–11-es szezon befejezésével pedig 22 év után játszhatott ismét a legnagyobb presztízsű nemzetközi kupasorozat, a Bajnokok Ligája valamely szakaszában.

Az újabb aranykor

A 2011-12-es szezonban az 5. helyen végeztek a bajnokságban, ám az Olasz kupában -a döntőben 2-1-re a Juventust legyőzve-diadalmaskodtak ,25 év után az első klubtrófeát elhódítva. A gólokat Edinson Cavani és Marek Hamšík lőtték. Az Bajnokok Ligája csoportköréből továbbjutottak, a következő körben azonban a későbbi győztes Chelsea FC túl nagy falat volt. A 2012-13-as szezonban a bajnokság 2. helyén végeztek, ami a legjobb szereplésük volt a 1989-1990-es bajnoki cím óta. Cavani 29 góllal a bajnokság gólkirálya lett, majd a Paris Saint-Germainhez igazolt 57 millió euróért, ami új rekordot jelentett ezen a téren. Mazzari 2013 nyarán az Internazionale edzője lett, helyére a spanyol Rafael Benítez érkezett, valamint olyan játékosok mint Raúl Albiol, Gonzalo Higuaín, José María Callejón a Real Madridtól, vagy mint Pepe Reina és Dries Mertens. A bajnokságban 3. helyen végeztek, azonban az Olasz kupát ismét sikerült elhódítani, ezúttal a Fiorentina ellen(2-1),valamint az Olasz szuperkupát is a bajnok Juventust legyőzve. A 2014-2015-ös szezonban már Maurizio Sarri irányította az együttest, miután Benitez a Real Madridhoz szerződött. Miután 2015 decemberében 2-1 re legyőzték otthon az Internazionalet, 25 év után először vezették a bajnokságot. A szezont végül a 2.helyen zárták, és Gonzalo Higuaín lett a gólkirály 36 góllal, amivel megdöntötte Gunnar Nordahl erre vonatkozó rekordját.

Ismertebb játékosai

A csapat első igazán nagy sztárja a Paraguay fővárosában, Asunciónban született, de később már olasz állampolgár Attila Sallustro volt az 1920-as, 30-as években. Még egy jogelőd, az FBC Internaples csapatában kezdte pályafutását, majd 1926-tól egészen 1937-ig szerepelt. Összesen 267 mérkőzésen lépett pályára a Napoli színeiben, ezeken szerzett 107 gólja máig rekord. Ő és Marcello Mihalich (ritkábban Mihalic) volt az első Napoli-játékos, aki szerepelhetett az olasz válogatottban, 1929. december 1-jén, Portugália ellen. Jó teljesítményének köszönhetően egy akkor ritkaságnak számító Fiat 508-ast kapott, ami akkor kilencezer lírát ért. Napolis karrierje vége felé már egyre rosszabb teljesítményt nyújtott „nagyvilági” életstílusa miatt, így végül a Napoli eladta őt a Salernitanának. Egy időben felvetődött az is, hogy a klub stadionját róla nevezzék el (hasonló történt Milánóban, ott Giuseppe Meazza volt a stadion névadója), ám ezt pályafutása utolsó, jóval gyengébb évei miatt végül elvetették.

Sallustro mellett az 1930-as évek legismertebb játékosa Antonio Vojak volt. A Juventustól Nápolyban szerződő, Pólában született labdarúgó a fasiszta rendszer alatt a nyelvtörvények miatt arra kényszerült, hogy vezetéknevét Voglianira változtassa. 103 találatával Vojak a klub történetének legeredményesebb játékosa, ha csak a Serie A-t vesszük figyelembe. Az ekkor William Garbutt irányítása alatt álló csapat harmadik pillére Enrico Colombari volt, akit a csapat akkoriban tekintélyes összegért, 250 ezer líráért szerzett meg az akkor fénykorát élő Torinótól. Karrierjét hét év alatt 213 mérkőzéssel zárta. A második világháború utáni éra legismertebb játékosa Amedeo Amadei, a Roma és az Internazionale korábbi játékosa volt. A Napoli volt pályafutása utolsó csapata, ezt az idősazakot 171 mérkőzésen 47 góllal zárta. Később a klubvezetésben vállalt munkát. A válogatottban szerzett négy gólja a legtöbb, amit Napoli-játékos valaha elért.

Ugyancsak az 50-es években szerepelt a Napoliban az egyik legismertebb svéd játékos, Hasse Jeppson is, akit a csapat 1952-ben 105 millió líráért szerződtetett az Atalantától. így aztán, magas átigazolási díja miatt az „o Banco 'e Napule” becenevet kapta Colombaritól. Mindössze négy szezont töltött Nápolyban, ám ezalatt az időszak alatt is sikerült ötvenkét gólt szereznie, majd a Torinóhoz szerződött. 1955-ben, eredetileg Jeppson mellé, majd, mint később kiderült, inkább az ő pótlására érkezett a brazil Luís Vinício a Botafogotól. Hat szezon után, miután mindössze 28 évesen már egyre kevesebb játéklehetőséget kapott, a Bolognához igazolt. Néhány évvel később Vinício, már a Vicenza játékosaként gólkirályi címet szerzett.

Ugyancsak ekkor játszott itt az argentin Bruno Pesaola is, aki a Roma révén került Európába. Nápolyba a Novarán keresztül vezetett az útja, hogy aztán 240 mérkőzésen 27 gólt szerezzen. Az itt töltött időszak során ő is bemutatkozhatott az olasz válogatottban, miután őt is honosították. Később visszatért vezetőedzőként, majd 2009-ben Nápoly városa díszpolgárrá avatta.

A helyi, ráadásul csak egy klub színeiben szereplő labdarúgók ritka képviselője volt Antonio Juliano, aki 1962-ben mutatkozhatott be a felnőttcsapatban, miután előtte végigjárta az összes korosztályos csapatot is. Többek között az ő jó szűrőjátékának is köszönhetően a Napoli addigi legsikeresebb időszakát élte, egyszer második, háromszor pedig harmadik helyen zárta a bajnokságot, egy alkalommal pedig kupagyőzelmet aratott. Juliano a válogatottban tizennyolcszor kapott játéklehetőséget, tagja volt az 1968-ban Eb-győztes, két évvel később pedig vb-ezüstérmes olasz keretnek. Tizenhat itt eltöltött szezonja alatt a csapat kapitánya is volt, pályafutását végül a Bolognában fejezte be. Később sportigazgatóként még állt a klub alkalmazásában.

Juliano mellett két másik játékos, José Altafini és Omar Sivori voltak az addigi legnagyobb sikeresek fő letéteményesei. Sivori, miután összetűzésbe keveredett a vezetőedző Heriberto Herrerával, távozni kényszerült a Juventustól, ám sokáig úgy nézett ki, hogy a Varese játékosa lesz, végül a város korábbi polgármestere, Achille Lauro, miután jó viszonyt ápolt az Agnelli családdal, elintézte, hogy Sivori a nápolyi csapat játékosa legyen. A fegyelmezetlen és féktelen stílusáról ismert játékos korábbi, Juventusnál eltöltött éveihez képest nem alkotott maradandót, mindössze tizenkét gólt szerzett négy szezon alatt, összesen hatvanegy összecsapáson.

Altafini attól a Milantól érkezett háromszázmillió líra ellenében, amelynek tagjaként két bajnoki címet és egy BEK-győzelmet ünnepelhetett. Hét év és 97 találat után (amellyel a Napoli-örökranglista negyedik helyén tanyázik) a Juventushoz szerződött, ahol még újabb két scudettót nyert. Ugyancsak a Juventusnál játszott a Napoli után a korszak kiemelkedő kapusa, a Mantovától szerződtetett Dino Zoff, aki már a „zebráknál” lett igazán ismert játékos, és igazán komoly sikereit is a torinói klub játékosaként aratta.

A Ferlaino-éra egyik legismertebb játékosa Giuseppe Savoldi volt, akit az elnök 1975-ben olasz rekordnak számító kétmilliárd líráért szerzett meg a Bolognától. A hatalmas összeg többekben nagy felháborodást váltott ki. A csatár nápolyi karrierjét hetvenhét góllal zárta, majd 1979-ben visszatért nevelőegyesületéhez. A következő évben szerződött Nápolyba a klub egyik legelismertebb játékosa, a holland Ruud Knol. Mielőtt ideigazolt volna, az Ajax játékosaként már nyert hat holland bajnoki címet és három BEK-et, így 31 évesen már számos nagy sikert részeseként érkezett Dél-Olaszországba. A szurkolók körében leginkább elegáns játékstílusa miatt lett az egyik kedvenc, annak ellenére, hogy csak négy évet játszott itt. 1984-ben, szinte rögtön Krol távozása után érkezett a csapathoz a klub történetének legnagyobb sztárja, Diego Maradona, az FC Barcelonától. Két Coppa Italia-győzelmen és pár kisebb sikeren kívül a klub sikerlistájának egésze a Maradona fémjelezte időszakhoz köthető. 259 mérkőzésen szerzett 115 gólja, ha az összes gólt vesszük figyelembe, a klub történetének legeredményesebb játékosává tette őt. 1991-es távozásáig a város egyik legismertebb emberévé vált, és ő az egyetlen Napoli-játékos, aki valaha is gólkirályi címet ünnepelhetett. 2000-ben a Napoli visszavonultatta mezszámát, a 10-est.

Maradona mellett az aranykornak számos egyéb ismert játékosa is van. Ilyen például Ciro Ferrara, aki tíz év alatt több, mint háromszázszor lépett pályára. Maradona és a két csapattársa, Bruno Giordano, valamint Careca alkotta hármas vezetékneveinek első két betűjéből a szurkolók egy MA.GI.CA nevű mozaikszót alkottak, amely magyarul mágikust jelent. Giordano 1985-ben érkezett, és bár mindössze három idényt töltött Nápolyban, az akkori csapat egyik legfontosabb tagja volt. Careca két évvel később, a São Paulotól érkezett kétmillió dollárért, és közel maradonai sikerlistát tudhat magáénak, 1993-as Japánba igazolásáig közel száz gólt szerzett.

A Napoli és az olasz válogatott

2011. október 11-ei állapot szerint negyvenegy Napoli-játékos kapott meghívót az olasz válogatottba, ezek közül harmincegy olyan van, aki legalább egyszer pályára is lépett a nemzeti együttesben. A legtöbb mérkőzésen (49) Fernando De Napoli lépett pályára, a legtöbb gólt (4) Amedeo Amadei szerezte.

Az első két válogatott játékos Marcello Mihalich (vagy más formában Mihalic) és a paraguayi születésű Attila Sallustro voltak, akik 1929. december 1-jén, Portugália ellen debütáltak. A mérkőzés 6:1-es olasz győzelemmel végződött, ők ketten három gólt szereztek, kettőt Mihalich, egyet pedig Sallustro. Később nem ők, hanem a kapus Giuseppe Cavanna került be az 1934-es vb-re utazó olasz válogatottba. Négy évvel később nem volt a keretben a klub egyetlen játékosa sem.

A válogatott szempontjából a Napoli az 1960-as években vált ismét tényezővé: Antonio Juliano és a később a Juventusnál karrierje csúcsán lévő Dino Zoff a „sqaudra azzurra” egyik legfontosabb tagjai voltak. Többek között nekik is köszönhetően Olaszország 1968-ban Európa-bajnoki győzelmet, 1970-ben pedig vb-ezüstérmet ünnepelhetett. Juliano egyébként 1966-tól nyolc évig szerepelhetett a nemzeti csapatban, ezalatt szinte minden egyes világeseményen részt vehetett.

A legtöbb nápolyi a Diego Maradona fémjelezte korszak idején szerepelt az olasz válogatottban. 1986-tól 1990-ig a következő játékosok szerepeltek az ebben az időszakban rendezett világversenyek legalább egyikén: Salvatore Bagni, Fernando De Napoli, Ciro Ferrara, Giovanni Francini, Francesco Romano és Andrea Carnevale. Luca Fusi és Massimo Crippa néhány barátságos mérkőzésen kapott lehetőséget. 1992-től Ferrara, Gianfranco Zola, De Napoli és Angelo Carbone legfeljebb selejtezőkön játszottak, miután a válogatott az 1992-es Eb-re nem jutott ki, 1994-ben pedig egyetlen játékos sem volt kerettag.

A következő tizenöt évben egyetlen nápolyi sem került be a válogatottba. Ezen – bár végül nem lépett pályára – Paolo Cannavaro (a világbajnok Fabio öccse) Dél-Afrika elleni barátságos összecsapásra történő meghívása változtatott. Később, bár kerettag volt Christian Maggio és Fabio Quagliarella is, sokáig De Napoli volt az utolsó ténylegesen pályára is lépő játékos 1992. március 25-én, az NSZK ellen. Ezt a sorozatot végül Quagliarella szakította meg 2009. szeptember 5-én, Grúzia ellen.

Quagliarella, Maggio és Morgan De Sanctis bekerültek a 2010-es világbajnokságra utazó olasz keretbe. Quagliarella lett az első olyan olasz játékos a nápolyi csapat történetében, aki a világbajnokságok végső szakaszában gólt tudott szerezni, a csoportkörben Szlovákia ellen (a nem olaszok közül Maradona és Careca már 1986-ban betaláltak).

Szimbólumok

Mezszínek

A klub alapításakor a játékosok öltözéke a következőképpen nézett ki: égszínkék felső, fehér nadrág és ugyancsak égszínkék sportszár. Az égszínkék mindmáig megmaradt a felsőn, azonban az idők során többször feltűnt még a fehér szín, különböző formában.

Az első komolyabb változás az 1965–66-os szezonban volt a mez felsőjén, ekkor egy fehér alapon világoskék keresztcsíkos mezben játszottak. A következő évben visszatértek a klasszikus színekhez. Az aktuális főszponzor neve 1981 óta látható a mezeken.

A 2002–03-as idény volt a második, és mind ezidáig utolsó évad, amikor a Napoli játékosai nem a hagyományos színösszeállításban léptek pályára. Ekkor az aktuális mezgyártó cég, a Diadora egy világoskék-fehér csíkos mezzel látta el a klubot, amely leginkább az argentin válogatottéra hasonlított.

Címer

A klub első címere 1926-ban került nyilvánosságra. Ezen világoskék alapon egy, a Ferrari logójához hasonló ágaskodó ló látható egy futball-labdán, a ló körül pedig az A, a C és az N betűk, amelyek a klub akkori nevének (Associazione Calcio Napoli) rövidítései. Ez a változat mindössze egy évig volt használatban, 1928-ban a címer már egy világoskék alapon lévő arany N-ből állt, ezen kívül a kör szegélye is arany volt. Ezt 1964-ig használták. Ekkor az N-t lekicsinyítették, hogy a címerben helyet kapjon az egyébként ekkor már SSC Napolira változott hivatalos név is. 1980-ban a szegély fehér és szélesebb lett, és az N betű köré a klub teljes nevét, a Società Sportiva Calcio Napolit kiírták. 2002-ben a szegély sötétkékre, a klub neve pedig fehérre változott.

2004-ben a csőd, majd a tulajdonosváltás után az új név, a Napoli Soccer került a külső, sötétkék szegélybe. Miután 2006-ban az egyesület ismét felvette az SSC Napoli nevet, a külső szegély egyrészt királykékre változott, másrészt semmilyen szöveg nem szerepel benne.

 

 

Visszavonultatott mezszámok

1995-ben született szabályozás az olasz labdarúgásban a játékosok fix számozásáról, így nem sokkal később, 2000-ben a Napoli visszavonultatta a 10-es mezt, melyet Diego Maradona 1984 és 1991 között viselt.

A visszavonultatás ellenére 2004 és 2006 között mégis kivételt tettek, ugyanis a harmadosztályban a klasszikus, 1-től 11-ig történő számozás volt használatban. Az utolsó játékos, aki 10-es mezben gólt tudott szerezni, Mariano Bogliacino volt 2006. május 18-án, a Spezia elleni kupamérkőzésen. Ami a bajnokságot illeti, az utolsó 10-es mezben szerzett gól Roberto Carlos Sosa nevéhez fűződik 2006. április 30-án, a Frosinone ellen.

A klub eddigi stadionjai

A Napoli jogelődjei különböző helyszíneken játszották mérkőzéseiket. A Naples 1904-től 1912-ig a Campegna úton játszott (Fuorigrotta negyed), majd Agnanóba költözött. Ezzel ellentétben az Internazionale székhelye Bagnoliban volt. Az agnanói stadion a két klub egyesülése után létrejött új egyesület, az Internaples pályája is volt.

A jelenlegi klub első hazai pályája a Stadio Militare dell'Arenaccia volt, a létesítményt 1926-tól három éven át használták. Ekkor az elnök Giorgio Ascarelli egy új stadion építésére adott megbízást. Az új stadionban, melynek neve Stadio Partenopeo (akkor még Stadio Vesuvio) lett, és húszezer néző befogadására volt alkalmas, az első mérkőzést 1930. február 23-án, a Juventus ellen játszották, a végeredmény 2:2 lett. Bár az 1934-es labdarúgó-világbajnokságra fel lett újítva, a második világháború alatti bombázások során súlyos károkat szenvedett, és használhatatlanná vált.

A következő stadion az Arturo Collana volt. Ezt a klub gyorsan kinőtte, egy 1958-as Napoli-Juventus mérkőzésre például annyian voltak kíváncsiak, hogy sokan közvetlenül az oldal- és az alapvonal mellől kísérték figyelemmel az összecsapást.

A jelenlegi létesítmény, a San Paolo stadion 1959 óta van használatban. Eredetileg a Stadio del Sole nevet szánták neki, de végül a választás Szent Pálra (San Paolo) esett egy legenda alapján, miszerint a szent a mai Nápoly területén egykor keresztülhaladt. A huszonkilenc évvel azelőtti stadionavatóhoz hasonlóan az ellenfél ismét a Juve volt, 1959. december hatodikán. Komolyabb felújításon eddig kétszer esett át, előbb az 1980-as Európa-bajnokság, majd az 1990-es vb előtt. Utóbbi alkalmával kapta meg a jelenleg is használt tetőt, valamint egy harmadik gyűrűt, mellyel befogadóképessége közel hetvenhétezresre nőtt. Később ezt a gyűrűt le kellett zárni logisztikai problémák miatt. Jelenleg valamivel több mint hatvanezer néző befogadására alkalmas, így Olaszország harmadik legnagyobb stadionja a milánói San Siro és a római Stadio Olimpico után.

Főszponzorok, mezgyártók

A Napoli főszponzorainak és mezgyártóinak listája.

Elnökök

A klubnak eddig csak olasz elnökei voltak. A jelenlegi elnök 2004 óta Aurelio de Laurentiis.

Vezetőedzők

A Napoli 1926 óta íródó történelme során számos edző váltotta egymást a klub kispadján. A klubnál nem volt ritka jelenség az sem, hogy egyszerre ketten irányították a csapatot.

Vezetőség

2011. június 4-i helyzet.

Jelenlegi keret

2016. augusztus 27-i állapot.

Statisztika

Klub

A Napoli az első osztályban (akkor Divisione Nazionale) 1926. október 3-án mutatkozott be. 2011-ig nyolcvanhárom szezonban szerepelt, ezek közül 69-szer az első (4 Divisione Nazionale, 65 Serie A), 12-szer a másod-, és kétszer a harmadosztályban. A 69 szezonból kétszer ünnepelhetett bajnoki címet.

Statisztika

Bajnokság
Nemzetközi kupasorozatok

Sikerek

A Napoli eddig 69 alkalommal vett részt a mindenkori első osztály küzdelmeiben, ebből tizenháromszor végzett dobogón. A kupában hétszer jutott döntőbe.

  • Bajnokság:
    • Győztes (2): 1986–87, 1989–90
    • Második (4): 1967–68, 1974–75, 1987–88, 1988–89, 2015–16
    • Harmadik (7): 1933–34, 1965–66, 1970–71, 1973–74, 1980–81, 1985–86, 2010–11
  • Kupa:
    • Győztes (5): 1961–62, 1975–76, 1986–87, 2011–12, 2013-14
    • Döntős (4): 1971–72, 1977–78, 1988–89, 1996–97
  • Szuperkupa:
    • Győztes: 1990, 2014
  • UEFA-kupa:
    • Győztes 1989

Rekordok

A Napoli az egyetlen klub, amely másodosztályú csapatként tudta elhódítani az olasz kupát. Ugyancsak a kupához kapcsolódó rekordja, hogy ő volt az egyetlen olyan győztes, amely egy győzelem alkalmával minden egyes mérkőzését megnyerte (1986–87, 13-ból 13 győzelem). A Torino (1942–43), a Juventus (1959–60, 1994–95), a Lazio (1999–00) és az Inter (2009–10) mellett az egyetlen olasz csapat, amely duplázni tudott, vagyis egy szezonban meg tudta nyerni a bajnokságot és a kupát is (1986–87).

  • Legnagyobb különbségű győzelem:
    • Hazai pályán: 8:1 a Pro Patria (1955–56) és 7:0 a Como ellen (1950–51)
    • Idegenben: 5:0 a Modena (1929–30) és az Udinese ellen (2007–08)
  • Legnagyobb különbségű vereség:
    • Hazai pályán: 6:1 a Bologna ellen (1938–39)
    • Idegenben: 11:0 a Torino ellen (1927–28)

Egyéni

A legtöbb bajnoki mérkőzést, 394-et (355-öt a Serie A-ban) Antonio Juliano játszotta. Csak az első osztályú bajnokikat figyelembe véve a rekord Antonio Bruscolotti nevéhez fűződik 387 fellépéssel. Utóbbi az összes mérkőzést tekintve is az első helyen áll, ilyen összevetésben 511 alkalommal lépett pályára. A második Juliano hat mérkőzéssel játszott kevesebbet.

A legtöbb gólt (115) Diego Maradona szerezte, ebből 81-et a bajnokságban. Ha csak a bajnokságot nézzük, akkor a lista élén Attila Sallustro áll 104 találattal, a Serie A-ban pedig Antonio Vojak talált a legtöbbször (102) az ellenfelek kapujába.

A legtöbb egy szezonban szerzett gól (36) Gonzalo Higuaín nevéhez fűződik, ezt a 2015–16-os szezonban érte el. Edinson Cavanié a legtöbb nemzetközi mérkőzésen szerzett gól.

Az olasz kupában Bruscolotti 96 alkalommal lépett pályára, Maradona pedig 29 gólt szerzett, ebben az összevetésben övék a szereplési, illetve gólrekord.

Szurkolók

A Napoli jelenleg a negyedik legnépszerűbb olasz csapat a szurkolók száma alapján Olaszországban. A klubnak nemzetközi szinten is több száz rajongói klubja van, a külföldi szurkolók száma nagyjából hétmillió körül van.

Egy kutatás szerint a klub szurkolóit soha nem lehetett egyetlen társadalmi osztályhoz sem kötni egyértelműen: a „tifosik” között ugyanúgy megtalálhatók a gazdagabb emberek, mint az egyszerű munkásemberek, vagy a középosztály tagjai. A klubot emiatt sokszor aposztrofálják „mindenki csapata”-ként.

A klub szurkolóihoz több erőszakos, garázda esemény köthető. A 2007–08-as idényben kilenc mérkőzésre, a következőben pedig egyik idegenbeli mérkőzésre sem utazhattak a drukkerek egy Roma–Napoli mérkőzés előtt történt zavargások miatt.

Történelem

A szervezett szurkolás az 1960-as évekre nyúlik vissza, az első hivatalos szurkolói csoport az Ultras della Curva B (magyarul a B szektor ultrái), vagy más formában Commando Ultras Curva B (CUCB) volt, amely 1972-ben alakult Gennaro Montuori vezetésével. A csoportnak hamarosan saját újságja és tévécsatornája lett, amely a város teljes területén fogható volt. A ’70-es, ’80-as évek során a csoporthoz kötődött szinte az összes komolyabb szurkolói rendbontás. 1986-ban két, csak nőkből álló ultracsoport is létrejött: az Ultrà Girls és a Ladies Napoli.

A ’90-es években a csoportok képe megváltozott. Montuori, részben testvére halála miatt eltűnt a mérkőzésekről, és ez rövid időn belül csoportja, a CUCB és a hozzá kapcsolódó kisebb csoportok megszűnéséhez vezetett. A legnagyobb ultraszervezetek a Fedayn E.A.M. 1979 és az Ultras Napoli. Az 1979-ben alapított Fedayn jó kapcsolatot ápolt az A szektor nagyobb csoportjaival, így egy időben többször felmerült a költözés lehetősége. Szlogenjük, az E.A.M., az Estranei Alla Massa olasz mondat rövidítése, amely magyarul annyit jelent: „Az idegenek menjenek a francba”.

A stadion másik, szurkolói csoportok által rendkívül sűrűn ellátott szektora az A. Itt a B-hez képest sokkal árnyaltabb a kép, itt a legnagyobb csoportok a Mastiffs, a Vecchi Lions, a Teste Matte (leginkább a Qaurtieri Spagnoli, vagyis a spanyol negyed lakói alkotják), a Sud, a Bronx, a Brigata Carolina, a Rione Sanità és a Fossato Flegreo. Az évek során az A és B szektor ultrái közötti jó viszony megromlott, miután fokozatosan az A vált a stadion legerőszakosabb részévé. Többször tettek kísérletet a két szektor közötti viszony rendezésére, ám ezek mindannyiszor kudarcba fulladtak.

Testvércsapatok

Az olasz labdarúgás egyik legrégebbi testvérkapcsolata két szurkolótábor között a Napoli-Genoa együttműködés, amely egészen 1982. május 16-ig datálódik. A jó kapcsolat az 1981–82-es szezon utolsó fordulójában kezdődött, amikor a két klub 2–2-es döntetlent játszott egymással, ebből pedig mindkét csapatnak előnye származott: a Napoli egyik legnagyobb riválisa, a Milan története során másodszor kiesett, a Genoa pedig az eredménynek köszönhetően megmenekült ugyanettől. Egészen a 2006–07-es szezonig, amikor mindkét csapat a másodosztályban szerepelt, a két csapat életében nem nagyon történt közös momentum. Ekkor ismét a bajnokság végén csaptak össze, és ismét egy döntetlen, ezúttal egy 0–0 jelentett mindkét csapat számára jó eredményt, ugyanis ezzel a döntetlennel mindkét csapat bebiztosította feljutását. A már-már történelmi jó kapcsolat kihasználására kereskedelmi kísérletek is történtek.

Bár nem ennyire ismert, de hasonlóan jó viszony alakult ki az évek során az Ancona, a Palermo és a Catania ultráival is.

Újabban egyfajta barátság alakult ki a Napoli és a román Universitatea Craiova egyes csoportjai között. A 2010–2011-es Európa-liga küzdelmei során a Napoli ellenfele a Steaua București volt. Mivel a Steaua és a Craiova – hasonlóan például a Napoli–Roma pároshoz – nagy riválisok, a Craiova drukkerei nagyon örültek annak, hogy a fővárosi klub a Napoli jóvoltából volt kénytelen búcsúzni.

Riválisok

A Napoli legnagyobb riválisai az északi csapatok. Az Interrel, a Juventusszal és a Milannal történő rivalizálás mind a ’80-as években született.

A Lazióval való jó viszony a Roma elleni ellentétből ered. A Napoli és a Roma eredetileg jó viszonyban volt egymással, ám ezt egyetlen játékos (mindkét csapatban szerepelt), Salvatore Bagni képes volt elrontani, amikor egy Roma–Napoli meccsen, már a Roma játékosaként, látványosan megünnepelte egy gólját.

További rivális csapatok: Sampdoria, Hellas Verona, Reggina, Atalanta, US Avellino (2010 óta AS Avellino), Bari, Bologna, Brescia, Cagliari, Lecce, Salernitana, Udinese.

Korábban több kisebb csapattal is rivalizáltak, ám ezekkel szemben az ellentét az osztálykülönbségből adódó kevés egymás ellen játszott mérkőzés miatt eltűnőben van. Ilyen csapatok a Foggia, a Perugia, a Pisa, a Pistoiese, a Ternana és a Vicenza Calcio.

A legnagyobb rangadók

A Napolinak nincs a szó szoros értelmében vett rangadója, ugyanis Nápoly városának ez az egyetlen komolyabb csapata. Ez a legtöbb olasz nagyvárosban megvan (Torinóban a Juventus-Torino, Milánóban az Inter-Milan stb.) A Napolival kapcsolatban két rangadóról, vagy derbiről beszélhetünk:

  • Derby della Campania: magyarul campaniai rangadó, a Napoli és főleg az Avellino, valamint a Salernitana között.
  • Derby del Sole vagy Derby del Sud, magyarul déli derbi, a Napoli és az AS Roma összecsapása.

Források, jegyzetek

Fordítás

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Società Sportiva Calcio Napoli című olasz Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a S.S.C. Napoli című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Kapcsolódó irodalom

  • Elio Tramontano, Gianni Virnicchi.szerk.: L'arte tipografica: Il Napoli dalle origini ad oggi (1965) 
  • Giuseppe Pacileo.szerk.: Edi-Grafica: S.S.C. NAPOLI - una squadra e la sua città (1977) 
  • Antonio Ghirelli.szerk.: Laterza: Intervista sul Calcio Napoli (1978) 
  • Elio Tramontano.szerk.: Edizioni Meridionali: Da Sallustro a Maradona: 90 anni di storia del Napoli (1984) 
  • Roberto Ciuni.szerk.: Shakespeare & Company: Il pallone di Napoli 
  • Giuseppe Pacileo, Elio Tramontano.szerk.: La casa dello sport: La storia del Napoli (1986) 
  • Giuseppe Mariconda.szerk.: Newton: Breve storia del grande Napoli. ISBN 88-7983-914-4 (1995) 
  • Gianfranco Coppola.szerk.: Gremese Editore: Napoli. ISBN 88-7742-291-2 (1998) 
  • Francesco Caremani.szerk.: Sagep: Napoli 2000 - l'album azzurro dalle origini a oggi. ISBN 88-7058-799-1 (2000) 
  • Antonio Del Piano.szerk.: Editoriale Diemme: Napoli 7 anni nella storia. ISBN 88-89370-01-7 (2001) 
  • Giuseppe Pacileo, Pietro Gargano.szerk.: Il Mattino: 80 anni di passione - La storia del Napoli dal 1926 al 2006 (2006) 
  • Mimmo Carratelli.szerk.: Gianni Marchesini Editore: La grande storia del Napoli. ISBN 88-88225-14-5 (2007) 
  • Giuliano Pavone, Giuseppe Caporaso.szerk.: Edizioni Graf: Na sera 'e maggio. ISBN 88-8943-312-6 (2007) 
  • Piergiorgio Renna.szerk.: Multimedia: Il football a Napoli (2008) 
  • Gianfranco Coppola.szerk.: L'airone: La storia del Napoli (2009) 
  • Alessandro Lugli.szerk.: Boopen: La storia del Napoli dalla fondazione ad oggi (2009) 
  • Manuel Parlato.szerk.: Limina: Da Maradona a De Laurentiis. Le due ere del Napoli (2009) 

További információk

  • SSC Napoli hivatalos honlapja
  • Napoli szurkolói videók

Játékosok

  • Kapusok
  • Hátvédek
  • Középpályások
  • Csatárok