A valóság Schumacher két arca mögött

Agresszív, kegyetlen, megközelíthetetlen nyerőgép a pályán – közvetlen, barátságos, mókázni szerető ember az életben. De hogyan és miért különült el ennyire Michael Schumacher két személyisége egymástól? A választ a mindkét énjét tökéletesen ismerő menedzsere, Sabine Kehm adta meg!

Fotó: XPB

A múlt héten az egész Forma–1-es közösség tisztelgett Michael Schumacher előtt az 50. születésnapja alkalmából. A visszaemlékezésekből és élményfelidézésekből kétféle kép rajzolódott ki a rekordbajnokról. Az ellenfelei egy hűvös és könyörtelen, a határokat mindig feszegető, kegyelmet nem ismerő, a győzelemért bármeddig elmenő vetélytársra emlékeztek, közvetlen munkatársai viszont egy egyszerű, melegszívű barátra, aki apró gesztusaival és figyelmességével összekovácsolt és egyben tartott egy egész közösséget, melyet vezetve sikert sikerre halmozott.


Valójában mindkettő ember Michael Schumacher volt, csak éppen más-más szerepekben. Az egyik ténylegesen egy szerep volt számára, a rendíthetetlen versenyző karaktere, amely a célok elérése felé vitte és nélkülözhetetlen volt a „túlélés” szempontjából, a másik oldal viszont belülről fakadt, természetes és igazibb volt.


Sabine Kehm 1994-ben találkozott először Michael Schumacherrel, akkor még a Welt újságírójaként tudósított az F1-ről. 2000-ben aztán a versenyző menedzsere, Willi Weber beszélgetésre invitálta őt, majd meggyőzte arról, hogy legyen Schumacher sajtósa. Bár Kehm imádta az újságírást, végül a kíváncsisága győzött: mivel mindig is a kulisszák mögé akart látni, Schumacher pedig már akkor egy világelitbe tartozó sporthíresség volt, nem tudott nemet mondani.


Két pályafutása alatt Kehmnek alkalma nyílt arra, hogy a diktafon mindkét oldaláról megismerje Schumachert, így talán mindenkinél jobb képet kapott az ő két, egymásnak látszólag ellentmondó arcáról, melyekről most részletesebben az F1 Beyond The Grid című podcastjában rántotta le a leplet. „A két oldal teljesen eltérő volt. Szinte olyan érzés volt, mintha két különálló személyiségről beszélnénk. És Michael mindig is azt akarta, hogy ez így legyen. Versenyzőként egy nyilvános ember akart lenni, akit követhetnek, akinek szurkolhatnak. Ez része volt a versenyzői énjének. Aztán ott volt a nagyon határozott oldala magánemberként, és ekként sosem akart megnyílni mások előtt” – magyarázta Kehm.




Sabine Kehm (Fotó: XPB) Sabine Kehm (Fotó: XPB)


Elmondása szerint a határvonalat nem is annyira Schumacher, inkább a két külön világ húzta meg. Az F1 intenzív közege a harcost hozta ki belőle, ám mivel ez sok energiáját elvette, a család békéjéből töltődött fel újra. „Michaelnek ott volt a család. Corinnával annyira tökéletes pár voltak, és még ma is azok, ha már itt tartunk. Aztán jöttek a gyerekek is, és a Forma–1 ilyenkor nagyon távoli volt. Szüksége volt erre, kellett neki a magánélet, hogy visszaadja az energiát, amit a többi kivett belőle. A barátai számára, vagy akár számomra teljesen nyilvánvaló volt a családja szerepe: ők voltak az ő feltöltői.”


„Szüksége volt erre, ő maga is tudta, hogy kell ez neki ahhoz, hogy feltöltse az akkumulátorait. Michael sok éven keresztül folyamatosan bajnokesélyes volt, tulajdonképpen 1994-től 2006-ig. Ez hatalmas figyelmet jelent, ami pedig nagyon sok energiát elvesz. Biztosítania kellett, hogy ezt visszakapja valahonnan, és már nagyon korán rájött, hogy határozottan ketté kell választania ezt a két életét. És bármit is csinált, ezt mindig nagyon következetesen tette.”


Hosszasan gondolkodott a csapattársak karácsonyi ajándékán


A két Schumacher ugyanakkor a versenyzés világában is egyszerre volt jelen, mert miközben a versenypályán az ellenfelekkel a rideg „robot” szerepét játszotta, saját csapatától hiába várta el a rá jellemző alaposságot és csúcsszínvonalat, velük mindeközben ugyanolyan melegszívű is volt, mint a hozzá közel állókkal.


És ezáltal valóban közel is kerültek egymáshoz. Egyszerű gesztusok révén – például egy verseny után sem felejtett el kezet fogni a csapat összes dolgozójával, még a másik autón dolgozókkal sem, megköszönni nekik a munkát, bármi is volt a végeredmény.


Kehm elárulta, Schumacher tudatosan, lelkiismeretből is törekedett a figyelmességre kollégáival. „Ez nagy dolog volt számára. Volt egy hosszú listánk a születésnapokról. Mindenkiét meg akarta ünnepelni, és karácsonyi ajándékot is mindig mindenkinek akart adni. Ha közeledett a karácsony, mindig hosszasan gondolkodott azon, milyen meglepetéssel készüljön. Ez számára nagyon fontos volt, mert tisztában volt azzal, hogy sokat követel, de közben vissza is akart adni valamit nekik valamilyen formában” – magyarázta.




Michael Schumacher (Fotó: XPB) Michael Schumacher (Fotó: XPB)


Schumacher minden követ megmozgatott céljai eléréséért. Elhivatottsága átragadt a mellette dolgozókra is, de másképp is kihatott az életükre – például sok túlórázás formájában. Ezért is érezte úgy, hogy megszállottságát valahogyan kompenzálnia kell. „Ha valamit nagyon szeretett, akkor nem lehetett leállítani. Ez volt a gokartozással, de még amikor a Ferrarival tesztelt, akkor is. Emlékszem olyan péntek estékre, amikor a szerelők odajöttek hozzám és óvatosan megkérdezték: »Meddig fog még vezetni…?« Én meg mondtam nekik: »Fogalmam sincs, a jelek szerint még egy napig.« Holott a tesztet talán csak péntekre tervezték. Az első években még lehetett hosszabbítani, és Michael ki is használta ezt.”


Ám a csapattagokkal való kedvesség Kehm szerint így is több volt egyszerű eredményvezérelt figyelmességnél és kompenzációnál, az inkább Schumacher másik személyiségéből fakadt. Nem a győzelemfüggő sztár, hanem a hétköznapinak megmaradó ember megnyilvánulásai volt ezek. „Ő őszintén élvezte a csapattal együtt töltött időt. Szeretett a szerelőkkel lenni. Ha Michael nem lett volna F1-es versenyző, vélhetően szerelő lett volna, talán egy vezetéssel, szerelőkel, versenyzéssel kapcsolatos közegben dolgozott volna, mert imádta ezt. Sosem érezte másnak magát, mint a szerelőket, és ők emiatt szerették annyira. Mindig érezték rajta, hogy nemcsak az érdekli őt bennük, amit csinálnak, hanem az is, hogy kicsodák. Gyakran beszélgettek a családjukról is” – emelte ki a menedzser.


Gyengeségeit fedte el a könyörtelen harcos álarcával


A versenyek világában ez volt az egyetlen helyzet, amelyben előbújt a másik, a külvilág számára kevésbé látott Michael Schumacher. Kehm ezt a karaktert is jól ismerte. „Magánemberként teljesen más volt. Nagyon laza, nem annyira tervezett, nagyon élvezte az életet, szeretett mókázni, a barátokkal lenni, olyan dolgokat csinálni, amiken később jókat tudott nevetni.”


Ennek bizonyítékaként egy dubaji ejtőernyős élményt is felelevenítettek a riporterrel, Tom Clarksonnal, aki egyszer Timo Glockkal indult tandemugrásra, és meglepve tapasztalta, hogy Schumacher is megjelent az ő gépükön. Elmondása szerint annyira élvezte a dolgot, hogy az egész napja a felszállásról és az ugrásról szólt. Kehm megerősítette, Schumacher gyermeki örömét másokra is átragasztotta, így nemcsak Glock kapott rá miatta az ejtőernyős őrületre, még őt magát is rá tudta venni, hogy ugorjon. „Michael mindig is szerette látni, hogy mások jól érzik magukat, szeretett mókázni, de szerette megosztani ezt az élményt másokkal is. Még a mozgalmas időkben sem feledkezett meg sosem arról, hogy mások is jól érezzék magukat.”


A gyermekien mókázó, érző Schumacher viszont kevésbé illett a versenypályák kegyetlen világába – Kehm szerint ennek köszönhető, hogy az F1-ben mindig felöltötte álarcát. „Michael mindig is egy kedves ember volt, még ebben a versenyközegben is. Csak éppen nem akarta, hogy ezt valaha is meglássa a külvilág, mert úgy érezte, ezzel csorbulna a versenyképessége. Legalábbis a külvilág számára. Emiatt is osztotta meg annyira a két személyiségét. Tudta, hogy ebben a sportágban sok a játszma, a pszichológiai hadviselés, és szeretett volna ezekhez magabiztosnak és erősnek látszani. De edzettnek is. Michael egy büszke és kisportolt személyiség volt, és azt akarta, hogy ez át is jöjjön.”




A nagy barátkozások az ellenfelekkel nem fértek bele, még az öcs Ralf Schumacherrel sem. Hát még Juan Pablo Montoyával... (Fotó: XPB) A nagy barátkozások az ellenfelekkel nem fértek bele, még az öcs Ralf Schumacherrel sem. Hát még Juan Pablo Montoyával... (Fotó: XPB)


Ez a látszat számára ugyancsak a módszer része volt, mely a kívánt eredmények felé vezetett. Mindenkinél fittebb akart lenni, a dobogóra lépve pedig azt az érzést igyekezett kelteni az ellenfelekben, hogy meg sem kottyant neki a legyőzésük. Eközben magán nem is hagyott támadási felületet a riválisoknak.


Kehm szerint ennek köszönhető, hogy vele sem beszélt soha az ellenfeleiről és a velük kapcsolatos érzéseiről. „Inkább a csapatról beszéltünk sokat, arról a közegről, amelyben együtt dolgoztunk. Ő nem úgy készült a versenyekre, hogy másokkal foglalkozott. Tudnia kellett, hogy a lehető legjobb módon felkészült, és ezen felül csak annyi volt, hogy: »Rendben, akkor lássuk, ki mit nyújt a pályán!« Mindig úgy készült tehát, hogy próbált nem foglalkozni másokkal. Nem hagyta beférkőzni őket a fejébe.”


Ez viszont egyfajta álca volt a részéről, mert a menedzser pontosan látta, hogy a pályán töretlen magabiztosságot sugárzó Schumacher valójában mindig tele volt kételyekkel. „Mindig mindenkor megkérdőjelezte önmagát. Az én szememben ez jelenti a sikerének egyik titkát. Ő sosem mondta volna, hogy valamit úgyis meg tud csinálni, mert már sokszor bizonyította. Mindig kétkedett magában, és mindig vizsgálta, hogy még mindig megvan-e benne az. Szerintem ez tette őt igazán erőssé. Egyszer azt mondta nekem, hogy bármibe is kezd, mindig negatív érzései vannak: »Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom csinálni, száz százalékig fel kell készülnöm rá, és ha csinálom, akkor hirtelen jön az a magabiztosság menet közben, ami visz tovább.«  Sokszor megkérdőjelezte magát, és ennek segítségével határozta meg azt is, miben kell javulnia.”


Az utolsó három évben feloldódott


Hogy két ennyire ellentmondásos személyiség alakult ki Schumacherben, azt Kehm a „színpad” és a valós élet közötti különbség mellett a német gyerekkori helyzetére vezeti vissza, amikor is még azért is küzdenie kellett, hogy folytathassa szenvedélyét. „Ez arra is visszavezethető, ahogyan megérkezett a Forma–1-be, a hátterére, ahonnan jött.  Sosem volt sok pénzük, és sosem hitte, hogy valaha is eljuthat a Forma–1-be. Gondolni sem mert ilyesmire. Már gyerekkorában megtanulta, hogy muszáj teljesítenie. Már a gokartban bizonyítania kellett annak érdekében, hogy folytathassa, hogy legyen ülése. És szerintem ezt sosem vetkőzte le.”




A mercedeses három évben Michael Schumacher a tét híján már felszabadultabban mókázott - például Sebastian Vettellel (Fotó: XPB) A mercedeses három évben Michael Schumacher a tét híján már felszabadultabban mókázott - például Sebastian Vettellel (Fotó: XPB)


Illetve egy kicsit talán mégis. Amikor 2010-ben Schumacher három év kihagyás után beült a Mercedesbe, már egy másfajta közegbe tért vissza. Első pályafutásával ellentétben már sem volt rajta nyomás, mert nem számított bajnokesélyesnek, és 40 fölött már azt sem várták el tőle, hogy továbbra is a sportág uralkodója legyen.


Mindez Kehm szerint kicsit felszabadította őt, és közelebb hozta egymáshoz a két személyiségét. „Abban a három évben, amit a versenypályáktól távolt öltött az első visszavonulása után, sok olyan dolgot csinált, amit már régóta akart. E három év alatt megértette, hogy úgy is megmaradhat összeszedettnek, ha kienged kicsit. Ilyesmit korábban sosem engedett meg magának, mert attól tartott, hogy emiatt nem fókuszál majd úgy, mint előtte. És mint mondtam, mindig muszáj volt neki teljesítenie. Ebben a három évben viszont rájött, hogy akkor is képes teljesíteni, ha kienged kicsit.”


„A három mercedeses évet más szinten, személyes szinten élvezte. Hamar rájött, hogy nem úgy fog alakulni, ahogyan remélte, ezért próbált más dolgokat belevinni. Nyitott volt a párbeszédre, és tetszett neki ez az út. Egyszerűen élvezte az itt töltött időt, a vezetést, a szerelőkkel való munkát, beszélgetett a csapatával. Ezeket mindig is szerette, de korábban sosem csinálhatta így, mert most más volt a nyomás rajta.”