Bajnokság helyett örökkévalóság – Gilles Villeneuve-re emlékezünk

A sokak által a legjobbnak tekintett Ayrton Senna is fölnézett rá, egyetlen bajnoki cím nélkül is a versenyző fogalmának megtestesítőjévé vált, akit sokkal sikeresebb legendákkal emlegetnek egy szinten. Szenvedélyességével és vakmerőségével esélyt sem adott magának a megöregedésre, ám örökké fiatalon, az időt legyőzve azóta is emlékeinkben él már 37 éve. Gilles Villeneuve-re emlékezünk.

Gilles Villeneuve (Fotó: Ferrari)

Egy olyan korszakban versenyzett, amely csak úgy hemzsegett a jobbnál jobb versenyzőktől, társai viszont egytől egyig kivételesnek tartották, a leggyorsabbnak és legtehetségesebbnek. Később a hozzá hasonlóan százezrek által csodált Ayrton Senna is példaképként beszélt róla, mert hozzá hasonlóan a vallása a versenyzés volt. Szenvedélyes személyisége pedig a VERSENYZŐ megtestesítője. Sokak számára életre szóló élményt jelentett, hogy láthatták őt a volán mögött, s még ma is sokak kedvencének számít, akár azokénak is, akik csak halála után ismerték meg igazán.


Mindössze két pole pozíciót és hat futamgyőzelmet szerzett. A legtöbbeknek ennyi sem jut, az ő tehetségét, a benne rejlő potenciált ismerve azonban a „csak” szó használata több mint indokolt. Korszakos zseni volt – aki bizonyította, a bajnoki cím sem minden, elismerést anélkül is ki lehet vívni.


A mai napon 37 éve, hogy Gilles Villeneuve elment, de hiába múlik az idő még mindig itt van velünk.


„A versenyzés számára egy szenvedélyes dolog volt, ez egyértelmű” – emlékezett rá egykori ferraris csapattársa, Jody Scheckter, aki mellett 1979-ben Villeneuve második számú versenyzőként kezdte az évet, ám bajnoki riválisként, vesztesen zárta azt. „Közeli barátok voltunk, ugyanazt csináltuk, ugyanannál a csapatnál versenyeztünk, de teljesen ellentétes volt a hozzáállásunk. Én mindig a túlélésre törekedtem, Gilles viszont minden egyes körben a leggyorsabb akart lenni – még a teszteken is. Ő volt a világ valaha volt leggyorsabb versenyzője. Ha visszatérhetne, és újraélhetné az életét, szerintem mindent pont ugyanúgy csinálna. És ugyanolyan szerelemmel.”




A kanadai versenypálya a mai napig a nevét viseli (Fotó: XPB) A kanadai versenypálya a mai napig a nevét viseli (Fotó: XPB)



A sebesség megszállottja


Villeneuve és a sebesség – Villeneuve maga volt a sebesség. „Mindig imádtam a sebességet. És mindig imádtam a mechanikus dolgokat, amik a motorral kapcsolatosak” – vallott egyszer szenvedélyéről Villeneuve a híres F1-es újságíró Nigel Roebucknak. Apám gyorsan szokott vezetni, és amikor hét éves voltam, rá kellett ülnöm a térdére, és kormányoztam. Emlékszem, folyton azt mondtam neki, menjünk még gyorsabban. Meg kellett előznünk az előttünk haladó fickót. Onnantól szerelmes voltam az autókba.”


„Aztán 12-13 éves koromban láttam először versenyeket: a család egyik barátja részt vett ’dirt track’ versenyeken. Igazán 16-17 évesen kerültem a versenyzés világába. Nem akartam Grand Prix-versenyző lenni, nem is tudom miért. Talán nem tudtam pontosan, mi is az. Azokban az időkben Kanadában nem is volt olyan népszerű a motorsport. Az első alkalom, ahová elmentem, St. Jovite-ben volt, Trans-Am-sorozat, Forma–Ford és így tovább. Szerettem, és tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. De közben azt is láttam, hogy a helyi versenyzők 80%-a igazi Mickey egér volt, sok pénzzel rendelkeztek, de lassúak voltak. Úgy éreztem, ez így nem fair: ott van több ezer ember a pályánál, őket nézik, és arra gondolnak, ennél még ők is jobban tudnák csinálni. Én is így gondoltam.”


De miközben a nézők többsége csak gondolkodott, ő a tettek mezejére lépett. Villeneuve 1976-ban egy Trois Rivieres-i versenyen egy bizonyos James Huntot tréfált meg gyorsaságával. A brit elsőre nem hitte, hogy ez az ismeretlen kanadai fél másodperccel gyorsabb nála. Később autót cseréltek, ám az akkori év későbbi F1-es világbajnoka ezzel csak még több tizedet kapott ellenfelétől…


Villeneuve a következő évben már a McLarennel debütált Silverstone-ban, majd a következő versenyeken Ferrarit vezetett – s letette névjegyét a királykategóriában. A tifosi imádta őt szenvedélyessége és határtalan küzdeni tudása miatt. De társai és az egész paddock felnézett rá különleges hozzáállása miatt.




Gilles Villeneuve a McLarennel (Fotó: McLaren) Gilles Villeneuve a McLarennel (Fotó: McLaren)


Az Autosport és a Motorsport magazinok tudósítója, Nigel Roebuck így emlékezik rá: „Gilles a sportág megváltójává vált, ő volt az ellenszer minden csalódásunkra. Az autók akkoriban a Grand Prix-versenyzés karikatúrái voltak, az anyagi érdekek pedig barátságok százait mérgezték meg. De amíg Gilles ott volt, volt egy fókuszpontja is a versenyhétvégének, egy emlékeztető arra, hogy nem minden romlott még meg. Ez az ember volt maga a versenyző, gátlásoktól mentes és természetes, mindig pozitív, mentes minden alattomosságtól.  És a tudat, hogy Villeneuve megy egy időmérős kört, arra késztetett, hogy keress magadnak egy jó kanyart, mert akkor garantált az izgalom.”


Roebuck egy ilyen meghatározó pillanatként emlékszik az 1981-es dijoni hétvégére, amelyen a Courbe de Pouas nevű kanyarban Villeneuve kicsúszott. A rendkívül gyors jobbosban történt ütközés után az újságíró megkérdezte Villeneuve-öt, túlvállalta-e magát, mire ő határozottan rávágta: „Nem-nem! Már nem tudtam ennél jobban ellenkormányozni! Az autó borzalmas azon a helyen, minden alkalom egy igazi kaland. Gyere és nézd meg magad délután, akkor majd megérted, miről beszélek” – tanácsolta a kanadai Roebucknak.


Az újságíró így is tett. „Megnéztem a Cosworth-motoros Williamseket és Brabhameket: csak végigduruzsoltak ott, mintha sínen húznák őket. Aztán vártam. A Ferrari már a forduláskor keresztben volt, a sofőrje pedig ellenkormányzott. Ahogy elment mellettem a lejtőn, még mindig keresztben volt a hátulja, egyre jobban és jobban. Gilles viszont nem vette el a lábát a gázról. Ahogy elérte a lejtő alját, tudtam, hogy reménytelen a helyzete, mivel már gyakorlatilag oldalra fordult, teljes ellenkormányzással. Villeneuve feje már a cockpit oldalán volt. Aztán valahogy a Ferrari mégsem pördült meg, és sikerült egyenesbe hoznia, majd elviharzott az emelkedőn” – emlékezett vissza a 200 km/órás tempónál látott mutatványra.


 


„Gilles már rendellenesen bátor volt”


Ennél még nagyobb meglepetés volt Roebuck számára, amit később hallott. Akkoriban pár francia orvos azt vizsgálta, milyen hatással van az ember szervezetére a versenyzés, így egyes résztvevőknek folyamatosan mérték a szívverését. Villeneuve-nek a korábbi kicsúszása előtt 127-es volt a pulzusa, míg az ütközés pillanatában 168-ra ugrott fel, ami megdöbbentően alacsony érték volt. Különösen annak tudatában, hogy a másik franciánál, Didier Pironinál a Monacói Nagydíj során 170 és 207 közötti értékeket mértek!


Roebuck meg is jegyezte, nem csupán őt döbbentette meg ez a furcsaság. 1977-ben egyszer a szintén F1-es versenyző Chris Amon hívta fel őt egy CanAm-verseny után, amelyen Villeneuve az ő autóját vezette. „Láttad már ezt a Villeneuve nevű figurát? Nos, elmondanám, hogy ötven év versenyzés alatt én még soha senkit nem láttam így viselkedni egy bukás után, mint őt. Egyszerűen sehogy sem reagált rá” – mondta. Majd a kérdésre, gyors-e ez a versenyző, Amon azt felelte: „Hogy gyors-e? Sokkal több van benne, mint bárki másban, akit valaha is láttam!”




Gilles Villeneuve (Fotó: Ferrari) Gilles Villeneuve (Fotó: Ferrari)


Hogy Villeneuve mennyire szenvedélyes és bátor volt, azt társai is csak csodálni tudták. Az amúgy szintén kemény fából faragott Keke Rosberg például így nyilatkozott róla: „Gilles már rendellenesen bátor volt. Amikor ellene versenyeztél, ő volt a legnagyobb csirkefogó, akit valaha is láttam, de mindig sportszerű volt. Egy tisztességes ember volt, és ilyen módon is versenyzett. Noha mindig ő volt az utolsó, aki felemelte a lábát a gázról, ha érezte, hogy le fogod győzni egy kanyarban, sosem húzta rád a kormányt, nem változtatott irányt, hogy akadályozzon. Emiatt mindig teljes biztonságban érezted magad a vele vívott csata során. Ő egy óriás volt a versenyzők közt.”


Ami a bátorságot illeti, Villeneuve ilyen tekintetben sosem tartotta magát különlegesnek. Sőt, hitvallása szerint az igazi versenyző sosem remeghet meg a volán mögött. „Nem látok ebben semmi rendkívülit. Én nem félek az ütközéstől. Egyáltalán nem. Természetesen ha ötösben veszek egy kanyart, amelynek a külső ívén egy kerítés van, nem akarok ütközni. Nem vagyok őrült. De ha közeleg a gyakorlás vége, te pedig szeretnéd még megszerezni a pole pozíciót, akkor képes vagy legyőzni a félelmet. Én sosem gondolok arra, hogy megsérülhetek – legalábbis nem igazán. Ha úgy gondolod, hogy megtörténhet, mégis hogy csinálhatod ezt a munkát? Ha amiatt veszítesz tizedeket, mert arra gondolsz, hogy ütközhetsz, sosem lehetsz annyira gyors, mint amennyire lehetnél. És ha ez nincs meg, már nem is vagy versenyző. A Forma–1-ben többen a szememben nem is igazi versenyzők. Versenyautókat vezetnek, és ennyi. Csak félmunkát végeznek. És emiatt nem is értem, miért csinálják.”



Az ellenkormányzás mestere


E hitvallása Villeneuve minden mozzanatáról lerítt a pályán. Előfordult, hogy egy kicsúszását követően félig letörött első szárnyától mit sem látva is folytatta a körözést, de volt, hogy három keréken addig hajszolta elszállóban lévő győzelmi esélyeit, míg a teljes felfüggesztése el nem tört, s már csak két kereke érte a talajt. Nem tűrt megalkuvást, az autót viszont nála aligha kontrollálta jobban versenyező a sportág történetében.


Jellegzetes kép a kanadairól, amint autója hátulja keresztben áll egy kanyarban, miközben ő vadul ellenkormányoz. A híres erőcsúsztatások tudományát még akkor sajátította el, amikor Kanadában hómobilversenyzőként élte mindennapjait. És ekkor tanulta meg azt is, hogy a bátorság fegyver egy versenyző kezében. „A hómobilozásnál minden télen volt vagy három-négy nagy bukás, és ezalatt most azt értem, hogy 160-as tempónál kerülsz a jégre. Ilyenkor sokat csúszkálsz, ami megkövetelte tőlem, hogy mindent az irányításom alatt tartsak. A látási viszonyok pedig borzalmasak voltak. Hacsak nem te voltál az élen, gyakorlatilag semmit sem láttál, csak havat mindenütt. Ez jót tesz a reflexeknek. És ezért sem féltem soha, ha esőben kellett versenyeznem.”


De még mennyire, hogy nem félt! A sportágban még a bajnokok közül is csak páran vannak, akik olyan emlékezetes, megismételhetetlen pillanatok „tulajdonosainak” vallhatják magukat, mint az 1979-es Watkins Glen-i, ahol Villeneuve a pénteki esőben nem kevesebb, mint 11 (!) másodpercet vert a második legjobbra.




Gilles Villeneuve (Fotó: Ferrari) Gilles Villeneuve (Fotó: Ferrari)


Legtöbben vad, a határokat mindig feszegető, a technikát soha nem kímélő versenyzőként tekintenek rá, ám volt Villeneuve-nek egy másik, racionális és számítóbb arca is. Ezt láthattuk például első győzelmekor, az 1978-as Kanadai Nagydíjon. Akkor a futamra a lágyabb gumit választotta, ami kulcsfontosságú volt a győzelméhez. A Michelin szakemberei viszont korántsem voltak biztosak abban, hogy ez a megfelelő döntés.


„Azt mondtuk neki, esély sincs arra, hogy ezek a gumik bírni fogják” – nyilatkozta Pierre Dupasquier, a franciák akkori mérnöke. „De végül bírták. Úgy bánt a gumikkal, mint egy varázsló. Tudom, az emberek nem veszik észre ezt, mert ő volt az az ember, aki három keréken is versenyzett, valamint aki folyton blokkolt, miközben Arnoux-val csatázott, de ezek a példák nem éppen a gumikímélő stílust igazolják. Amikor hasonlóan választott 1979-ben Long Beach-ben, újra aggódtam, de ekkor már sokkal inkább bíztam benne, mivel láttam, mit csinált Montrealban, valamint amit egy futammal Long Beach előtt tett Kyalamiban. Ha emlékeznek, ott félperces hátrányból jött fel Scheckterre, mivel Jody túlhasználta a gumikat.”



Korona nélkül is királyként


Mindössze egyszer, 1979-ben volt lehetősége arra, hogy felérjen a csúcsra. Akkor viszont még nem érezte úgy, hogy ez az egyetlen lehetősége, így nem is különösebben bosszantotta, hogy – némi balszerencsével – végül csak második lett csapattársa mögött. Még eljön az ő ideje, gondolhatta. „Villeneuve 1979-ben eljátszotta a támogató szerepét. Mindig világos volt számára, hogy ez a szerep csak erre a szezonra vonatkozik rá, mivel ez része volt Scheckter szerződésének. Ezt követően már nem lettek volna megszorítások, nem lett volna első és második számú” – nyilatkozta a Ferrari akkori technikai igazgatója, Mauro Forghieri arról az évről.


A Scuderia következő években gyártott, Villeneuve képességeihez méltatlanul gyenge autói, majd az 1982-es tragikus zolderi baleset végül közé és a beteljesülés közé állt.


Vagy mégsem? Egy korábbi interjúban így vallott az álmairól: „Ha valaki odajönne hozzám, és azt mondaná, van három kívánságom, az első az lenne, hogy bárcsak versenyezhetnék. A második, hogy a Forma–1-be kerüljek. A harmadik pedig, hogy a Ferrarinál versenyezhessek” – mondta. Mindhárom megadatott neki.


Csakúgy, mint a hírnév és a tisztelet (már életében!), ami a legnagyobbaknak, a bajnokoknak jár. S mindezt két pole pozícióval és hat győzelemmel sikerült elérnie. Egyedülálló módon.




Gilles Villeneuve (Fotó: Ferrari) Gilles Villeneuve (Fotó: Ferrari)


„Bármi, amit csinált az életében, háromszáz kilométer/óra felett volt. Minden! Síelés, vezetés, motorcsónakozás, ostáblázás…” – jellemezte őt Patrick Tambay. „És ugyanilyen sokat is költött, amikor karácsonyi ajándékot vett a gyerekeinek vagy blackjacket játszott a kaszinóban. »Gilles, te őrült vagy!« – szoktam neki mondani, de ő már csak ilyen volt. Télen gyakran játszottunk Monopolyt, és még ebben is olyan volt, mint az F1-es autóban: nagyon határozott, soha nem hezitált, kockázatot vállalt, és csak ment, ment előre. Ha valamit a fejébe vett, azt megcsinálta. Ahogy a versenyzésben is. Mindenben magabiztos volt, de nem kényszerből. És egyúttal csodás humora is volt.”


Niki Lauda a halála után az általa látott legjobbnak nevezte Villeneuve-öt. „Gilles tökéletes versenyző volt, a legtehetségesebb mindünk közül. Ő nem a pontokért, hanem a futamgyőzelmekért harcolt. Ő volt a legjobb és leggyorsabb versenyző a világon!”


Sebesség, szenvedély, színtiszta versenyzés. Egy korszakos zseni. Egy különleges személyiség, aki tüzes szenvedélyével esélyt sem adott magának a vad 1980-as évek túlélésére és arra, hogy ma egy egykor vagány, megpihent nyugdíjasként tekinthessünk rá. Ő nem állt meg, és nem ismert félelmet, csak ment előre, az örökkévalóság felé. És célt ért. A versenyző metaforája lett, és ennél nagyobb elismerést egyetlen bajnoki cím sem adhatott volna neki.