Szubjektív: A Forma–1 darabokban

Jöhetne itt is egy nagyelemzés kormánymozdulatokról, visszapillantózásról, a szabályok szövegének szétcincálásával, korábbi esetek felidézésével. Bizonyíthatnánk, hogy az FIA látta azt a kormány- és fejmozdulatot, amiből egyértelmű volt, hogy Sebastian Vettel szabályt szegett, és tudatosan szorította ki Lewis Hamiltont Kanadában. A döntés következetességét megerősítendő összevethetnénk ezt Max Verstappen múlt évi szuzukai esetével, vagy a következetlenségét bizonyítgathatnánk Daniel Ricciardo és Lewis Hamilton 2016-os monacói esetének képkockákra bontásával.


Elmagyarázhatnánk, Vettel miért vétett a szabályok ellen, és azt is, miért nem tett semmi szabályellenest. Elmélkedhetnénk, milyen veszélybe sodorta Lewis Hamiltont, meg arról is, hogy nagy dolog, hogy egyáltalán egyenesbe tudta fordítani a Ferrariját. Vádolhatnánk őt veszély okozásával, meg mondhatnánk azt is, hogy ha Hamilton nem szereti a veszélyt, menjen sakkozni. Nehezményezhetnénk a brit panaszkodását, amivel azonnali büntetést követelt, meg mondhatnánk azt is, hogy az a bolond, aki egy ilyen ziccerből nem próbál meg pontot dobni. Sajnálhatnánk Sebastian Vettelt, mert – a szurkolóival együtt – megcsalta és meglopta őt a sportág. De kijelenthetnénk ridegen azt is, hogy köszönje mindezt magának, és annak, hogy nyomáshelyzetben már ki tudja hányadszor hibázott.


Állhatnánk az egyik, meg a másik oldalra is. Nagyjából ugyanannyira tudnánk bebizonyítani az igazunkat, amennyire a másik oldal bizonyítani tudná a tévedésünket. És a vita sosem érne véget, legfeljebb elcsöndesedne, lezárás nélkül. Közben meg észre sem vennénk, hogy az egymás torkát szorongató két tábor érveiben milyen sok a közös vonás…


A bizonygatás és a vitázás agyréméről szólt az elmúlt másfél-két hét a Forma–1-ben, és ez az időszak bizony nem volt jó reklámja a sportágnak.


Vagy csak őszinte képet festett róla, és nem is érdemel jobb reklámot?




F1 flag, zászló, logo (Fotó: XPB) Fotó: XPB



A versenyzés darabokban


A részletes elemzéseknek és az aprólékos bizonyítgatásoknak megvan a maguk bája – ez a Ferrari bizonyítékosdijából is kiderült. Lehetett szabályokat cincálni, értelmezni, elmélkedni, mígnem odáig jutottunk, hogy a csapat végső elkeseredésében egy közepesen ismert tévés elemző (Karun Chandhok) nem sokkal a futam után rögtönzött videós elemzését is hivatalos bizonyítékként próbálta az FIA orra előtt lobogtatni, hátha.


Az egy dolog, hogy az elemzéseket tökéletesen érdektelenné teszi a tény, hogy Kanadában legutóbb tönkretettek egy jónak ígérkező versenyt, s megöltek egy bontakozó küzdelmet. Mi még csak nem is ezért mondanánk nemet a további analízisekre. Egyszerűen azért, mert aki elkezd vonalakat behúzogatva és adatokat felsorakoztatva okoskodni, tulajdonképpen nem tesz mást, mint amit az FIA tett már a verseny alatt: a darabjaira cincálja a versenyzést, kiteríti alkatrészenként, hogy azt már fel sem lehet ismerni, össze sem lehet újra rakni egy teljes egésszé.


Csak úgy meg mi az értelme?


Ez az a kérdés, amit most a Forma–1-nek is föl kéne tennie egy tükörbenézés kíséretében. A garázs padlója talán elég tágas ahhoz, hogy elférjen rajta minden kis alkatrész egymás mellett. Lehet őket nézegetni, tanulmányozni, de az már senki számára sem teljesen világos, hogy mi mire is való. És az igazán zavaró, hogy már lépni sem lehet odabent…


És itt jönnek az említett közös vonások a két oldal érvelésében. Adott számú alkatrészből tudniillik sokféle dolog kreálható. Érv arra, hogy Vettel nem szándékosan okozott veszélyt, és érv arra is, hogy Vettel szándékosan okozott veszélyt. Az alkatrészek ugyanazok, legfeljebb az összeszerelőjük és annak szándéka eltérő. Ahogy Vettel is mondta: van olyan sok szabálypont, hogy ki-ki megtalálja köztük a neki valót az igaza bizonyítására.




Sebastian Vettel (Fotó: XPB) Sebastian Vettel (Fotó: XPB)


Vettel például azért nem érezte indokoltnak büntetését, mert szerinte mind egy kicsúszás utáni kapkodós reakció, mind az ellenfél erre adott elkerülő reakciója teljesen természetes részét képezi a versenyzésnek. Ő kicsúszott, kereste a pályát, kereste a versenyívet, és kereste annak módját, hogy hibája ellenére mentse az első helyét. Ahogy arra Mika Häkkinen a tőle megszokott tiszta és egyszerű elemzésében rámutatott: nincs versenyző, aki másképp cselekedett volna. És igen, ez a pozíció megvédésére is vonatkozik.


Ha megnézzük Lewis Hamilton érvelését, ő is pontosan ugyanezt mondta. Azzal a különbséggel, hogy ő bebújt az FIA szabályai mögé, felhívva a figyelmet a manőver veszélyességére, és rámutatva a büntetés létjogosultságára. Az alkatrészei ettől viszont ugyanazok voltak: maga is természetes, ösztönös reakciónak vélte, amit Vettel csinált, s kiemelte, ő sem csinálta volna másképp.


És a mezőny tagjai közül még nagyon sokan állították ugyanezt.


De akkor ez nincs egy kicsit túlbonyolítva? Nem ezt hívják versenyzésnek? És nem éppen az ad többféle értelmezhetőséget egyazon történéseknek, aminek éppen az egyértelműsítés lenne a célja? Nem egyedül az FIA szabályrendszere idézte elő az egész kavarodást?


Kormánymozdulatok elemzése helyett vizsgáljuk meg inkább azt, mit tettek a szabályok Kanadában! Egy Vettel és Hamilton által is természetesnek nevezett versenyhelyzetet tettek a boncasztalra, megfosztották mindentől, ami elevenné tette, felismerhetetlenségig darabolták, majd előálltak egy ítélettel, agyonütve a teljes versenyt is.




Lewis Hamilton és Sebastian Vettel incidense (Fotó: Mercedes) Lewis Hamilton és Sebastian Vettel incidense (Fotó: Mercedes)


Az F1-ben ma ez dívik: mesterkélt elemekkel akarnak irányítani és felügyelni benne mindent, még azt is, ami irányíthatatlan. Szintetizálnak, laboratóriumi körülmények közé helyezik, megtisztítják mindentől, ami emberi, ami tökéletlen, és szögletesre alakítják, hogy illeszkedjen a sorba.


Aztán meg panaszkodnak, hogy túl kiszámítható, túl gépies, túl sablonos, túl embertelen. Meg hogy nincsenek benne karakterek, hősök, harcosok. Se határfeszegetés. Se vezetői és műszaki hibák. Se egyediség, se különbözőség.


Mégis minek köszönhető mindez?



Lélektelenül


Félreértés ne essék, szabályokra szükség van. Az viszont cseppet sem mindegy, azok mit jelentenek a gyakorlatban. A szabályok ember által alkotott rendszert képeznek, egy sémát, ami elméletben megkönnyíti a mindennapokat, és ami használható a legkülönfélébb helyzetekben. Ez addig működik, amíg a rendszer az eredeti célját szolgálja. Onnantól viszont, hogy elkezd a mindennapok ellen dolgozni, egyszerre többféleképpen használhatóvá válni, gátolni a mozgást, már nem barátja, hanem ellensége az embernek. Ám még ekkor is van egy előnye: mivel emberek alkották az életük megkönnyítésére, emberek tehetik semmissé – vagy legalább igazíthatják a gyakorlathoz – az életük megkönnyítésére.


Már ha a szabályalakítás nem olyan végtelenül körülményes és túlbonyolított folyamat, mint az F1-ben.


A sportág viszont az elmúlt két évtizedben nem volt egy szabályalkotó őstehetség. Mi több, mesterévé vált a rossz szabályalkotási gyakorlatnak, melybe fokozatosan beengedte a nem oda való szemléletmódot.


És itt már rég nem csak Vettel és Hamilton kanadai esetéről van szó, de még csak nem is pusztán a versenyzésre és a pályán mutatott magatartásra vonatkozó szabályokról.


Nem kezdenénk bele annak taglalásába, hogy a most problémát okozó szemléletmód hogyan és hány területen mérgezte, mérgezi folyamatosan a Forma–1-et már bő egy évtizede. Helyette idéznénk inkább a Mercedes csapatfőnökét, Toto Wolffot, aki a kanadai verseny után egyfelől sajnálta Vettelt, másfelől elsütötte az angol mondást: „A sportágban senki sem ejt foglyokat.” Ez nagyjából annyit jelent, hogy az F1 kegyetlen világ, benne nincs bocsánat, aki megnyer egy háborút, minden vesztest könyörtelenül lemészárol. Egy egók által dominált, eredményközpontú világ ez, melyet az evolúció törvényei működtetnek: fölfalsz, vagy fölfalnak. Sajnálkozásnak helye nincs, mert ha engedsz neki, már másé a siker.


Lehet ezt szeretni vagy nem szeretni a sportágban, e szemléletmód velejárója a versenyzésnek, a versengésnek, a csúcsok hajszolásának, amióta csak létezik a versenyzés. Ez jelenti annak legtermészetesebb ősi ösztönét.




Sebastian Vettel és Lewis Hamilton (Fotó: XPB) Sebastian Vettel és Lewis Hamilton (Fotó: XPB)


Már csak az a kérdés, Toto Wolff észrevette-e az ellentmondást, és feltűnt-e neki, hogy Vettelt pontosan ezen ősi ösztön követéséért, tudniillik Hamilton szándékosnak vélt kiszorításáért büntették. Ugyanazzal a kegyetlenséggel védte foggal-körömmel a pozícióját, ami azt mondatja a Mercedesszel, hogy örülni kell a kapott győzelemnek, és nem szabad sajnálni az ellenfelet, vagy ami a rádiógombhoz irányította Hamiltont, hogy kérjen azonnal büntetést ellenfelére egy ilyen helyzetben.


Ugye, hogy hasonlóbbak az ellentétes oldalak, mint elsőre hinnénk?


Innen nézve az eset szomorú következtetése az: a Forma–1 már annyira alapos, annyira tudományos és laboratóriumi, hogy elkezdte büntetni önmaga legjellemzőbb sajátosságát is. A versenyzés ösztönét. Azt, amivel népszerűvé és sikeressé vált. Elidegenítve önmagától a saját közönségét.


Vagy fogalmazzunk úgy, elkezdte fölemészteni önmagát?



Addig javítják, míg végleg elromlik…


A mostanihoz hasonló vitáknak az elmúlt években, de talán évtizedekben rendszerint ugyanaz lett a vége: nem a fölvetett tanulságot vonta le belőle a sportág, hanem helyette újabb és újabb pontosításokra, változtatásokra adta a fejét, miközben engedett a külvilág nyomásának. És ahogy próbált megfelelni a versenyzőknek, a csapatoknak, a szurkolók elvárásainak, a „show-nak”, a sorozat „DNS-ének”, úgy taposta magát egyre mélyebbre. Kötelességének érezte abszolút igazságot szolgáltatni, garanciát adni a jó szórakozásra, a kiszámíthatatlanságra, az egyenlőség megteremtésére, és még ki tudja milyen utópiák megvalósítására, amikből persze sosem lett, és soha nem is lesz semmi.


Ahogy a versenyzők és csapatok kényszeresen mindent kontroll alatt akarnak tartani a jó eredmény érdekében, úgy az F1 is erre kezdett törekedni. A szerv, amelynek távol kéne tartania a szabályalkotást ettől, maga is kényszeres irányításmániás lett, maga mellé engedve csapatokat, versenyzőket, ellehetetlenítve saját feladatát. A vége az lett, hogy fehér vonalakat húztak, pályalevágásokat vizsgáltak centiméter pontossággal, szabályokat változtattak egy-egy csapat túlzott dominanciájának megszüntetése céljából, mesterkélt segédeszközökkel nyúltak a versenyzésbe a több előzésért, a változatosabb taktikákért, csúcsteljesítményű gumik helyett show-abroncsokat követeltek, időmérőket variáltak, teszttilalmat, fejlesztési tilalmat vezettek be. És a folyamat nem állt meg. Ma már az autók szinte teljes egységesítését, a csapatok és versenyzők szabadságának drasztikus korlátozását tervezgetik, és szent céljuk, az elképzelhető legnagyobb és legabszurdabb ellentmondás, hogy tervezőasztal mellett, tudományos módszerekkel kreálják meg a véletlent! (2021-es tervek)




Fotó: XPB Fotó: XPB


És mi az eredmény? Változatosabbá és minőségibbé vált-e bármi is az intézkedésektől, amik célja a változatosság és a minőség javítása volt? Megszűnt-e a Schumacher-korszakban bántónak érzett gyakorlata annak, hogy egy-egy szupercsapat évekre rátelepszik a sportágra, vagy azóta egyik domináns korszakból esünk át a másikba? Kiegyenlítettebbé vált-e a mezőny a költségcsökkentő teszt- és fejlesztés tilalomtól (emlékszünk a motoros zsetonrendszerre?), vagy helyette szezonokon, de éveken belül is ellehetetlenítették vele az erősorrend átalakulását? Közelebb kerültek-e egymáshoz a csapatok, vagy áthidalhatatlanabbak a különbségek, mint bármikor? Igazságosabbá váltak-e a bírói ítéletek, vagy most is ugyanúgy vitázunk rajtuk, mint korábban? Feszegetik-e a határokat a versenyzők és a csapatok, vagy a gumikkal és a motorokkal való spórolásról szól helyette a versenyzés, amelyben ennyivel a határ alatt vezetői és technikai hibák is alig csúszhatna be?



Pedig szeretnénk szeretni


Kanadában két többszörös világbajnok elkezdte feszegetni a határokat. Elkövettek hibákat. Őszintén küzdöttek a tudásuk szerint, némi brutalitást, rafinériát is bevetve. Csupa olyasmit vonultattak föl, amiket az F1 kívánt állapotként, célként szokott emlegetni, amik a legeredetibb sajátosságait jelentik. Erre mit tesz az F1? Büntet, és visszatereli az egészet a maga agyonóvatoskodott, túlgondolt rendszerébe, a szándékosan nem túl merészen meghúzott határok mögé.


A sportág, aminek kezdettől fogva a határok feszegetése és kitolása, a léc határokat nem ismerő folyamatos emelése jelentette az időkön átívelő örök sajátosságát, ma egy olyan sportág, amely bünteti a határoknak még az érintését is, és visszahúzza a magasabbra törőket.


Vajon megéri a fontoskodás? Tényleg más lett tőle bármi is? És ha nélkülük is hasonlóan alakult volna minden, nem lett volna egyszerűbb a mesterkéltség útja helyett az őszinteség, a természetesség útján maradni inkább, hogy legalább hazugsággal ne lehessen vádolni az F1-et?


Tényleg számít, hogy volt-e kormánymozdulat és tükörbe nézés?




Felülről látható, Hamiltonnak maradt helye az ütközés elkerüléséhez. Fotó: Formula1


Az F1-nek kéne tükörbe néznie, a most is előszeretettel használt mikroszkópját pedig annak boncolgatásához bevetnie, hány és hány hiba van ebben a teljesen átláthatatlanná vált, őrült és ésszerűtlen rendszerében, amit a jobbá válás kényszerének eszetlen hajhászása során önmagának kreált.


Vagy foghatna inkább egy söprűt, és lapátra is tehetné a garázs padlóján heverő összes high-tech alkatrészt, mert azokból már semmit sem lehet felismerni az egykori egészből. Végre újra össze is rakhatnának belőlük valamit. Talán kimaradna belőle pár dolog, talán nem lenne tökéletes, talán nem ismernénk minden részletét, de legalább egy nagy egészet alkotna, és a maga tökéletlenségében is szerethető, őszinte, élvezhető lenne.


Ezek közül a Forma–1 ma egyik sem. Csak egy darabjaira hullott, felismerhetetlen gépezet. Egy fuldokló, aki két hete Kanadában újabb levegőbuborékot engedett ki magából, jelezve a felszínnek, hogy nagy a baj odalent.


Az F1 azt mondja, a közönségért és a szórakoztatásért van. Pedig sosem ezért létezett, hanem a kihívásokért, a fejlődésért, a képességek határtalanságának bizonyításáért. A mostani személyiségzavarában nagyon meg akar felelni, de éppen ezért nem szórakoztató. Mert emlékezetes versenyek nem születhetnek úgy, hogy teremteni akarják őket. Azok csak egyszerűen emlékezetessé válnak. A magukat kiteljesítő, a szenvedélyüket megélő szereplői által. Ha az F1 csak magát adná, ha nem megölné, hanem kiélné az ősi ösztöneit, újra szórakoztatóvá válhatna, újra a közönségéé lehetne. Hiszen az volt korábban is. És most, a Kanadai Nagydíjon is lehetett volna.


Szeretnénk mi nagyon, és nagyon szeretnénk is szeretni. De egyre nehezebb, mert egyre kevésbé engedi.