Hoki-vb: Keserű a szánk íze 2. rész

Korábbi játékosként, edzőként, sőt, hokiapukaként egy valami vezérel a magyar hokit illetően: veszettül szeretem a sportágat. Amúgy minden sportot, de a hoki a number one. A hétfői hoki-vb értékelő írásomat és a mostanit – meg amúgy minden cselekedetemet, gondolatomat – az motivált, hogy miként lehetne még jobbá tenni a magyar hokit.

Kérem, mindenki tegye félre klubszimpátiáját, politikai hovatartozását. Másik: én sem vagyok tévedhetetlen, fenntartom magamnak a tévedés jogát, és nem szeretnék „hú de okosnak” látszani. „Persze, a Spiller már vagy közel húsz éve osztja az észt…” – nem erről van szó. Inkább arról, hogy a hokis sportélet szereplői (állam, szövetség, klubok, edzők, játékosok, szülők, szurkolók és szponzorok, támogatók) lássák, hogy honnan indulva hova tartunk, mik a célok, és ha vannak korrigálandó dolgok, akkor az illetékesek tegyenek meg mindent, hogy a magyar hoki vonatát a helyes vágányon tartsák.

A szentpétervári kiesés óta: 15 vb-meccs, és csupán 4 győzelem, 11 vereség. Kijevben, 2017-ben egy győzelem (a kieső ukrán ellen) és négy vereség. Tavaly Budapesten – amikor majdnem feljutottunk, de végül csak negyedikek lettünk – két győzelem (egy kieső lengyel és egy a feljutó olasz ellen), valamint három vereség. Idén pedig Nurszultánban egy győzelem (a kieső litvánok ellen) és megint négy vereség.

Az utolsó három vb-n csak egy győzelmünk van összesen nem kieső ellen.
Az utóbbi 15 vb-meccsen 24 lőtt gól, és 46 kapott, mínusz 22-es gólkülönbség.

A magyar válogatottban utoljára hátvéd tétmérkőzésen egy honosított, Kalvin Sagert volt eredményes, 2017. április 28-án. „Bennszülött” magyar hátvéd utolsó tétmeccses gólja: Szirányi Bence, krakkói feljutás utolsó másodperceiben, 2015. április 25-én, üres kapura. És az utolsó, amikor kapus is volt benn: 2014. április 26., Kojang, amikor is Vas Márton – extracsatárral, lehozott magyar kapussal – egyenlített a japánok ellen. Vasnak volt az A-csoportban is emberelőnyös gólja hátvédként. És tudjuk, ő csatár volt korábban. És néztem tovább: azonos létszámban, magyar hátvéd utolsó vb-gólja: 2012. április 15., Horváth András (Balu) egykori szobatársam a japánok ellen Ljubjanában. Közben volt Tokaji Viktornak 2013. április 17-én a kazahoknak lőtt emberelőnyös gólja.

Döbbenetes adat, öt éve nem lőtt magyar születésű védő gólt kapusnak vb-n! Azonos létszámban pedig 2012-ben. Persze, hogy ha nincs tűzerő hátul, akkor a csatárainkra jobban figyelhetnek, és nekik is nehezebb dolguk van. Ezért kellene például tervszerű hátvédképzés, mindkét ütőtartásra, de kapáslövő csatárban sem állunk jól.

„Keserű a szánk íze” (Fotó: Mudra László - MJSZ) „Keserű a szánk íze” (Fotó: Mudra László - MJSZ)



Állam:
Az állam kiemelt ágazatnak tartja a sportot és szeretné, ha minél több gyerek sportolna, minél több sikert érjünk el, minél több eseménynek adnánk otthont. A jégkorong a TAO-s sportágak közé tartozik, akárcsak a labdarúgás, a kézilabda, a kosárlabda, a vízilabda és a röplabda. A TAO-n keresztül kapott pénzt sok mindenre el lehet költeni, de alaptétel, hogy csak utánpótlásra lehet fordítani. Fizetésekre, létesítmény-építésekre, üzemeltetésre, felszerelésekre, sport témájú utazásokra, stb. Ezért az állam elvárja, hogy ezek a sportágak állandóan fejlődjenek, növekedjen az utánpótlásbázis. Az állam maga is dönthet úgy – egyeztetve a szövetséggel -, hogy épít például egy Nemzeti Jeges Központot.

Szövetség:
Tulajdonképpen az állam és a klubok között áll. Döntően a klubok, illetve a sportág érdekeit képviseli. Az új elnökségnek, vezetőségnek a megválasztásakor volt programja, azóta is van, ezek olvashatóak a szövetség honlapján. Az állam felé meg kell felelni, ami a fejlődést illeti. Másrészt, ha olyan központi téma kerül terítékre, hogy miként fejlődhetünk, arról bekéri a klubok, a szakma, az edzői bizottság véleményét. Nyilvánvaló, hogy egy elnöknek, vagy minden elnökségi tagnak nem kell tudni jégkorongozni, éppen ezért vannak erre szakosodott emberei. A szövetségben meghatározzák a sportág fejlődési vonalát. A mi sportágunk jelenlegi vezetői, illetve döntéshozó helyzetben szereplő emberek úgy döntöttek, hogy a magyar hokit emeljük fel, és legyünk ezen túl az A-csoport felé ingázó nemzet. Ez egyébként a kirakat, hiszen sokan azonosítják a sportágat úgy, hogy a férfi válogatott hol jár. Például a kézilabdában az a nagy cél, hogy minden olimpiára jusson ki a férfi és a női válogatott, plusz ugye növekedjen az utánpótláskorú gyerekek száma, épüljenek csarnokok. Labdarúgásban cél, hogy jussunk ki vb-re, Eb-re. Ez minden sportágban megvan, mi a cél.

A hokit eleve jellemezte egy állandó mozgolódás. Az „átkosban”, amikor nem volt felkarolva a hoki, akkor az életben maradásért kellett harcolni, nomád körülmények között. Aztán jött egy felívelő szakasz, egy csodageneráció, a Volán bekerült az EBEL-be, szapporói feljutás, és onnan mindenki ismeri a sikertörténetet. Akik azt átélték, játékosként, edzőként, szurkolóként, soha nem felejtik el. Idő közben több szapporói hősből edző vagy klubvezető lett. Nekik is állandó lételemük a fejlődés. Itt már megjelennek ellentétek (nem kibékíthetetlenek), de erről majd a klub rovatban.
A klubok, szakemberek jelzik a szövetségnek az igényeket, és ha a vezetőség ezzel egyetért, akkor fordul az állam felé, hogy erre-arra szeretnénk pénzt kérni. Az államot sikerült meggyőzni, kaptunk pénzt pluszban – vagyis TAO-n túl - például a DVTK és a MAC szlovák élvonalbeli szereplésére. Innentől nincs apelláta: fejlődni kell. Amennyiben a fejlődés üteme megtörik, van mód módosítani.

A női vonalról: Kolbenheyer Zsuzsa személyében egy olyan ember van megfelelő pozícióban – a magyar és a nemzetközi szövetségben egyaránt -, akiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Tudja, mire van szükség, mit kell tenni, szerencsére hallgatnak rá. Meg kell nézni, hogy a női válogatott honnan hova jutott: Fel az A-csoportba, és le a kalappal! Fennállása során először került fel az elitbe a magyar női felnőtt válogatott (az U18 már volt ott), és az olimpiai kijutás sem reménytelen most vagy a következő ciklusban.

A szövetség részéről az is jó lépés volt, hogy támogat fiatalokat külföldi – magyarnál magasabban jegyzett – bajnoki szereplésben, illetve ott tartózkodásban. Ha már mi nem tudunk „csapatostul” kimenni – az osztrák U20 például megszűnik a számunkra -, akkor néhány gyerek ilyen segítése jó. Ha ezek a gyerekek megedződve visszakerülnek, akkor segíthetik a magyar hokit.

A magyar szurkolók mindent megtettek (Fotó: Mudra László - MJSZ) A magyar szurkolók mindent megtettek (Fotó: Mudra László - MJSZ)



Klubok:
Ami a felnőtt válogatottat illeti, természetesen a hangadó klubok számítanak, de más területen, például utánpótlásbázis növelése, csarnokok építése, toborzás, országos lefedettség, stb. mindenki beleszólhat a szövetség felé irányuló elvárásokba. A szövetség pedig a TAO-s pénzekért cserébe elvárja, hogy minden klub toborozzon, növelje a létszámot és legyen jobb a szakmai munka. A szövetség ezt ellenőrzi is emberei révén, plusz segítséget ad az általa foglalkoztatott mentorokkal.

A hangadó klubok a szövetséget meggyőzték, hogy a DTVK és a MAC indulhasson a szlovák ligában. Más klubok szerint a magyar bázisú MOL/Erste Ligát kellett volna erősíteni. Ebben a lobbiban előbbiek kerekedtek felül. Az volt az érvük – amely teljesen logikus -, hogy a szlovák liga A csoportos szintű, akkor több magyar játékos is A csoportos szintű terheléshez jut, és ezzel teljesíthető a fent említett cél, az A csoportos ingázás. Az más kérdés, hogy a meccsek perdöntő szakaszaiban inkább légiósok voltak jégen.

A válogatottat más módon is lehet erősíteni: honosítással. Ezzel azonban meglátásom szerint vigyázni kell. Egy szóval sem mondtam, hogy a honosítás nem jó. Kézilabdában Radulovics Bojana vagy Perez Carlos egy zseni. Szeretem őket, mindkettőjüket jól ismerem. Boki fia egy rövid időben jégkorongozott Dunaújvárosban. A magyar hokiban is voltak minőségi honosítások, a szapporói hősök között is voltak ilyenek. A volt NHL-es Frank Banham, illetve Krakkóban Andrew Sarauer is szenzációs volt. Szapporóban is voltak honosítottak.

Itt azonban megállnék: nem titok, a honosítottakkal szemben többet várok: nekik húzóembernek és példaképnek kell lenniük minden esetben.
Ha nyakló nélkül honosítunk, azzal sérülhetnek a fent említett célkitűzések: lehet, hogy a válogatott egy rövid időre jobban szerepel, de a másik cél, az utánpótlásbázis növelése megrekedhet. „Minek adjam hokisnak a gyerekemet, ha úgy is majd honosított utazik a vb-re?!” Vagy ez az ellentmondás már klubszinten megjelenik, ráadásul utánpótláskorban: ide is jöttek légiósok, kiszorítva így a fiatal magyarokat.
Vagy minden évben honosítunk öt kanadait, beígérve nekik minden földi jót, de akkor lesz egy A csoportos válogatottunk, ám magyar gyerek csak hobbi szintig jut el.

Az edzők felelőssége – ha már a TAO révén a korábbinál jobb fizetéseket kapnak – hogy állandóan képezzék magukat. Erre vannak szövetségi és klubprogramok is, illetve lehet (kell) belső motiváció is. Igen, ki kell utazni hokiparadicsomokba, edzéseket, mérkőzéseket látogatni, és állandóan figyelni, mi a trend. Nagyon zavar, hogy sok magyar edző még mindig magasságbeli elvárásokat fogalmaz meg. Lehet, hogy tíz éve vagy öt éve így volt, de meg kell nézni: az NHL pontlistáján az első 13-ban egyetlen hokis van 190 centi fölött (a tizedik helyezett), ketten 175 (!) centisek. Utóbbiakat nálunk több helyről elküldték volna, de talán még Lionel Messinek is szóltunk volna fociban, hogy akkor jöjjön vissza, ha megnő.

Kapustéren is trend volt, hogy legyen minimum 190 centis. Két hete NHL-es kapusedzővel beszéltem Vancouverben. Jelezte: lassan visszatérnek a 182-188 centis kapusokra, természetesen, ha valaki baromi ügyes, és 178 centis vagy 2 méteres, akkor is kell. Szóval az edzők állandóan legyenek képben, mi lehet a trend. Az utánpótlásban nem a mának, hanem a jövőnek nevelünk. Ne csak dolgoztassunk, hanem pihentessünk is. Nem kell állandóan edzeni, a gyerek az maradjon meg gyerek, tanuljon is, legyen társaival. Például Németországban nem lehet iskolanapon bajnoki mérkőzést játszani. Sem iskolai szünetben, csak hétvégén. Nálunk nem ritka, hogy iskolanapon két távoli város csapata mérkőzik. Tuti hiányzás, és mit szóljon a cserekapus, aki utazik, de még nem is játszik. Az I. részben jeleztem, hogy nem a mennyiség (pl. itt meccsszám) a döntő, hanem a minőség. Nem jó, ha sok az előre lefutott meccs.

Ha már alkalmazunk – végre – kapusedzőt, akkor lehetne alkalmazni hátvédekért, illetve csatárokért felelős szakembert is. Ügyességi edzőket (skills coach), vagy akik részfeladatokért felelnek. Lehet fejleszteni külön például a buli-elhozatalokat, mert ha nálunk a korong, akkor nem tud az ellenfél gólt lőni. És sok egyéb apróságokat említhetnék még.

Sofron István (fotó: MTI/Czagány Balázs) Sofron István (fotó: MTI/Czagány Balázs)



Játékosok:
Állandóan képezze magát, edzésen, meccsen hajtson, terhelés között pihenjen. Töltődjön fel. A gyerekek sokat nézzenek hokis videókat, tanuljanak, lessenek el trükköket. A sportági fejlődést – lásd fent – illetően nyilvánvaló, hogy nem lesz a magyar válogatott sohasem világ- vagy olimpiai bajnok. Azaz aki hokizni adja gyerekét, eleve lemond erről. Például kézilabdában vagy vízilabdában erre sokkal nagyobb esély mutatkozik. Vagy úszásban, kajak-kenuban, vívásban. Plusz a nagy hokis nemzetekben született gyerekek eleve minden percükben hokit látnak tévében. Kanadában csorog a nyálam, minden hokiról szól. Vagyis ott a gyerekek először jégkorongozni akarnak, és ha nem tehetségesek vagy más miatt, később váltanak. Nálunk nem a hoki az elsőszámú sport, csapat szinten nem vagyunk az első háromban. Éppen ezért kell megbecsülnünk minden gyereket. Nem zavarom el, ha kicsi, ha ügyetlen, hanem megtartom, ha pedig abbahagyja, akkor is jó szívvel gondoljon a sportágra, mert más módon is segíthet: lesznek gyermekei, akiket hozhat hokira, lehet bíró, zsűritag, vagy szurkoló, aki pénzt, időt áldoz erre, vagy üzletember, aki a hokiba fektet.

Szponzorok:
Az 1. részben írtam a közhangulatról és a szájízről. Az utóbbi öt olyan vb közül, amikor divízió I/A-ban voltunk (volt ugye 2016-ban A-csoport is), háromszor ötödikek lettünk. Összesítésben 21. a világon. De mégis, mivel most már pénz-paripa-fegyver adott, és tavaly 15.8 másodpercre voltuk a Kánaántól, sokan hihették azt, hogy most tényleg feljutunk. Ennyire jó háttér nélkül kétszer is bebocsátást nyertünk az A-csoportba. De messze most a legrosszabb az érzet a szurkolókban, és talán a játékosokban, szakvezetőkben is. Mert sokan olvassák, hogy „leszerepelt a csapat”, messze elmaradt a várakozástól, stb. Mert előtte azt hallották, feljuthatunk, megcélozzuk a feljutást. Pedig a csapat most ennyit tudott. De a már ezerszer hangoztatott, és fentről-lentről és jobb esetben saját szívből elvárt fejlődésben bízva előre kell lépni. Ha a szponzor nem ezt látja, nehezebben nyúl majd a zsebébe, hogy a hokira áldozzon. Éppen ezért úgy kell nekivágni a következő vb-nek, hogy reális legyen az elvárás. Nem fogunk minden évben bravúrt bemutatni. Már írtam: mások is fejlődnek, minket is kielemeznek, nehezebb évről évre az előrelépés, és nem lehet mindig helyezésbeli fejlődést bemutatni.

A góllövés továbbra sem megy a csapatnak (Fotó: jegkorongszovetseg.hu) A góllövés továbbra sem megy a csapatnak (Fotó: jegkorongszovetseg.hu)



Azt gondolom, hogy a magyar hoki elért egy olyan fejlődési fázisba, ahonnan nagyon nehéz továbblépni. Usain Bolt sem tudott 9.5 alá menni 100 méteren. Ha az, amink van, amit kaptunk például az államtól, hatékonyabban bánunk, akkor még lehet fejlődni. Voltunk már A-csoportosak, ám most már sokkal nehezebb odajutni. Ebben kell a jó kommunikáció, senki ne érezze, hogy „leszerepel” a válogatott. És most arról nem is beszélek, hogy a férfi U20-as és U18-as válogatott sem teljesítette a célkitűzést, a remélt feljutást. Csak a nők léptek előre, de ők nagyon! A fejlődéshez kell a sok jó edzőkolléga, a jó, tervszerű versenyeztetés, a játékosok fejlődni akarása. Köszönöm szépen, hogy végig olvasták/olvastátok!

Maradok a magyar hoki örök híve:
Spiller István