A hosszabbításban eldőlő találkozón a színvonal nem verdeste az eget, mondhatni, összhangban a került a stadionban uralkodó hangulattal. Talán helyesebb a divatos megközelítéssel élni, hogy a tét nagysága, a szirénhangon csalogató negyeddöntő vágya nehezedett mázsás súlyként a csapatokra, meggátolva a fesztelen kiteljesedést, és innen már csak egy lépés a, ha nem is tömött, de imitt-amott nézőket is tartalmazó lelátó csendjét (egybehangzó forrásokat szemlézve 200-an emelték a Pancho hangulatát) az izgalomtól fennakadó hangok feszültségének nevezzük.

A hazaiakat végül egy légiósuk lőtte tovább (erre nyolcvan százalékos valószínűség volt, mert Hegedűs Lajos kapust leszámítva, kinek erre vajmi kevés sansza adódhatott, ekkor már egy a négyhez aránylott a magyar jelöltek esélye) – az a Perosevic, aki már jóval korábban mindent megtett a mínuszokban helyet foglaló szurkolók és a tévénézők szórakoztatásáért.

Solymosi Péter ha nem is tizenegyessel, de sárga lappal jelezte a horvát támadónak, értékelte, hogy szó szerint igyekszik feldobni a meccset. Csak egy nem tiszta még előttünk, mit reklamálhatott Perosevic?

Meglehet, azt, hogy két perccel korábban, miért nem adta meg érthetetlen okból csapattársa gólját a játékvezető. Csupán ezzel tudjuk magyarázni azt is, hogy Pintér Attila mit kérhetett számon Solymosin, miközben játékosa épp megúszta a kiállítást az évszázadokat késő „szerelési kísérletéért”.