Hiába a mázzal leöntött minden erőfeszítés, az Újpestnek szemernyi esélye sem volt, hogy akárcsak megszorítsa a spanyol csapatot. A 7-1-es összesítés teljesen reális, ekkora különbség simán adott a La Liga szezon kihívásaira hangolódó legutóbbi hetedik helyezettje és a megfeszülő Magyar Kupa-győztes között.
Aki az első meccset látva abból indult ki, hogy az Újpest már fél óra után megfogyatkozott és Pauljevic kiállításával is magyarázta a nagy különbséget, az tévúton járt. Az egy pillanatig fel sem pörgő Sevilla és úgy ánblokk a magas szintű futball alapjáraton ennyivel jár a talán legkarakteresebb magyar csapat előtt. Andalúziában magasra tolt védelemhez passzív védekezés párosult, ennek átjátszását szolid edzésfeladatként oldották meg a komolyabb ellenálláshoz szokott sevillaiak.
Nem enbéegyes szemmel nézve a visszavágó is csendes mederben zajlott, egy meggebedő és egy játszadozó féllel. Hogy ez utóbbi mit takar, azt leginkább a csereként pályára lépő Muriel egy perce példázza leglátványosabban. Szegény Litauszki Róbert már földig érő nyelvvel várta a hármas sípszót (le is cserélték), erre pályára lépett a vébéfáradtságát kipihenő kolumbiai. Miközben azért szögezzük le, nem klasszis, inkább csak egy a sok közül azon a szinten, ilyen támadóval nem találkozni idehaza: gyors, dinamikus, erős, egy az egyezést kezdeményező – hangsúlyos: labdával a lábán.
Először a rápasszolt labdával úgy fordult le, hogy enyhe túlzással mire a hazai cséká irányba állt, már a feje felett szállt vissza a kényszerítő. Pajovic ekkor még védett.
Rövidesen újra Murielhez került a labda, aki gyors ritmust váltott, maga mögött hagyta Litauszkit és bepötyögtette a végeredményt. Talán még a csatár lepődhetett meg, hisz’ még csak testi kontaktust sem kellett felvállalnia, pedig elhihetjük, készen állt rá, de egyszerűen nincs az a hazai bekk, aki le tudna reagálni egy ilyen gyorsulást: Litauszki feltehette volna a kezét, nem érvényes, itt nem erre szocializálják a labdarúgókat.
A vendégek játékosa a lefújás után ugyan szimpatikusan nyilatkozott, de egy profitól el is várható, hogy ne a az ellenfelet pocskondiázza, ha már ennyire kiegyenlítetlen párharcra került sor. Amúgy is a nagy csapatok jellemzője, hogy nem nézik le a szemben állót, ha elég az alapfeladatok ellátása, akkor nem adnak ki többet, de a minimumot is maximális koncentrációval hozzák. Csak hát ami náluk a minimum… Nem, nem az mint nálunk, mert azt a Honvéd mutatta meg.
A Megyeri úti találkozón a stadion hazai részét megtöltő 9700 szurkoló és a tévénézők magukból mindent kisajtoló, megfeszülő lila-fehéreket láthattak. A különbség épp ezért tesz mindent zárójelbe, ami elvtelen dicséretként elhangzik. Mert megtudhattuk már a hatodik percben(!), hogy jól tartja magát az Újpest, vagy hogy a leeresztő labda összefüggésbe hozható a sevillai gólokkal, ahogy azt is, hogy a korábban beszedett hatos „kit érdekel”, ha az egyébként tényleg látványos Zsótér-bomba szebb mindegyiknél – jelentsen bármit is a szépség fogalma a profi sportban.
Pedig.
Ennek az eredménynek bárminemű ünnepi köntösbe öltöztetése sértőbb a magyar futball szereplőire nézve, mint az elsőre tűnik.