„Az utóbbi hónapokban sok csúnya dolgot mondtak rólam, az nagyon megviselt, de van, ami nem változik, még mindig kemény vagyok. Annak nagyon örülök, hogy 30 évesen is be tudtam bizonyítani, hogy van bennem ennyi, van bennem tartás. A vb után azt hittem, hogy itt a vége. Tudtam, hogy jó erőben vagyok és képes vagyok rá, hogy még mindig tudok küzdeni és az érzelmeimből erőt meríteni, mint ahogyan az utolsó 15 méteren. Úgy látszik, hogy tudok még kemény lenni, és nem csak edzésen. Lassan 20 éve vagyok itt, ez az családom, remélem, hogy ez még sokáig így marad. Azok az emberek, akikkel mindennap itt vagyok, akár jóban vagyunk, akár rosszban, valamiért ezek a dolgok összekötnek minket, és ez így is marad még 50-60 évig. Majd amikor le tudunk ülni beszélgetni – mondjuk egy kocsmában -, majd beszélgethetünk arról, hogy milyen szép idők voltak ezek. Ez az, amit még mindig szeretek. Bevallom, már nem szeretek annyira edzésre menni, de ez a dolog, ami minket így összeköt, ez a legfontosabb itt nekünk.”

Az érzelmi túlfűtöttség mellett a döntőről is esett szó.

„(Litchfield) jobb erőben volt, mint én, ez száz százalék, akkor is tudtam, amikor idejöttünk, még akkor is, amikor láttam reggel úszni. Viszont 20 év tapasztalatom van, ma elő tudtam húzni ebből két dolgot, hogy mellen milyen tempókkal kell úszni, hogy a végére mennyi energiát kell spórolni, szerintem ezért tudtam nyerni, mert nem mentem elé. Én a helyében nem ezt csináltam volna magam ellen. Azért az ellenfelek tartanak tőlem, mert tudják, hogy sokat edzem, látnak mindig, és ezt tudtam most kihasználni, hogy ő most rosszul játszotta meg, én meg tízből csak egyszer játszom meg jól a dolgokat, de ez a mai egy ilyen nap volt” – nyilatkozta boldogan Verrasztó, percekkel a finálé után.

Amikor már az úszás utáni feszültség lecsengett Verrasztó Dávidnál, aki a számban háromszor egymásután képes volt Európa legjobbja lenni, Tóth Bálint újra visszakérdezett arra, hogy a budapesti gyengébbre sikerült világbajnokság után mennyire gondolta komolyan, hogy nem folytatja.

„Ott tényleg majdnem vége volt. Valahogy így éreztem akkor a vb után, addig úgy tartottam magam. Kicsit úgy éreztem, hogy talán ez a maximum, ami bennem van. Jó időt úsztam, de nyerni nem tudtam, nagyon kicsi esélyem volt rá. Meg aztán lassan 30 vagyok, a többiek legalább 8 évvel fiatalabbak, úgyhogy át kellett gondolni a dolgokat. Egy dolgot azért még mindig tudok, az edzéseken még mindig olyan vagyok, mintha 16 lennék, ez az egy azért még mindig bíztat, hogy talán még mindig tudok olyat, mint a fiatalok… Persze, hogy hajtom még az olimpiát, hiszen azért kezdtem el, mert bíztam abban, hogy egyszer eljutok odáig, hogy egyszer dobogóra állhatok, amire volt reális esélyem, például Rióban, nem volt ez egy elrugaszkodott vágy anno. Az nagyon fájt, akkor nagyot csalódtam magamban, de elkezdtünk szépen felállni, ami nem volt egyszerű. Tavaly például már sikerült olyan időt úsznom, amire azt hittem, hogy sosem leszek képes. 4:07-et úsztam Rómában egy nyitott uszodában, nem hittem volna, hogy ez előfordulhat. Ez nem egy egyszerű sport. Nem arról szól, hogy lemegyünk, edzünk, aztán majd kivesszük belőle azt, amit beletettünk. Mindenkinek van magánélete, vannak rosszabb és jobb napok, ez mind összeadódik, ezért nem mindig tudja hozni az ember a formáját. Ezért örülök, hogy most így úsztam. Aki ismer, tudja, hogy most nem tettem bele annyit, amennyit szoktam, de kerestem magamban olyan dolgokat, amelyekről azt hittem, hogy már elveszítettem. Például, hogy ki is vagyok én, meg hogy én így hajrázzak, meg hogy örülni tudjak annak, hogy nyerek, ezek valahogy szépen lassan eltűnt belőlem az évek során, ami már engem is bosszantott” – mondta a magyar delegáció negyedik magyar aranyát megszerző remek úszó.